Elmúlt a nyári zivatar,
ment lefelé, s nőtt, nőtt a nap.
Ragyogtatta kaszáraért,
aranyszőke haját a zab,
s millió kék virág szemével,
ábrándozott a lenvetés. -
Csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Teljes nagy szivárvány mosolygott
Kelet felhőin páros ív,
dicső súgarait a nap
lövelte, mint egy hősi szív.
Vén igásló lépdelt alattam,
az út sarában szaporán,
örült, hogy vége van a napnak,
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát, zabot ehet,
s örültem én, hogy messzelátok,
a tetétlen síkság felett.
Lábam közét törték a girhes,
takaratlan, vén csigolyák,
úgy ültem mégis, mintha nékem
hódolna az egész világ.
Mint egy istenostora, ország-
világhódító hadvezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatából hazatér,
s aranyhajú és kékszemű
szűzlánysereg fogadja őt,
és nevéről neveznek minden
újszülött fiúcsecsemőt,
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szeme előtt még a nap is
csupa jobbágyi hódolat...
Napszámrajáró gimnázista,
akit a parasztok és urak
kicsúfoltak, s aki titokban
vakmerő verseket farag, -
enyém volt a szégyen, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém a lelket
szolgaröhej és úri kény,
enyém volt a nagyság reménye,
a múlt példája s a jövő,
az ifjúság, az örök élet,
a mindent kiforgó idő!
Táltos, pegazus volt alattam
a vén igásló, szárnya kelt,
s nép alól kicsalt kövér föld
mesebeli tündéri kert,
aranyhajú és kékszemű
királyleány volt az üde táj,
s én voltam a senki fiából,
kanászból lett tündérkirály,
néztem a lemenő napot,
s hittem: feljön még az a nap,
s felkél, a sötét föld alól is,
népem, a babilóni rab.
ment lefelé, s nőtt, nőtt a nap.
Ragyogtatta kaszáraért,
aranyszőke haját a zab,
s millió kék virág szemével,
ábrándozott a lenvetés. -
Csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Teljes nagy szivárvány mosolygott
Kelet felhőin páros ív,
dicső súgarait a nap
lövelte, mint egy hősi szív.
Vén igásló lépdelt alattam,
az út sarában szaporán,
örült, hogy vége van a napnak,
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát, zabot ehet,
s örültem én, hogy messzelátok,
a tetétlen síkság felett.
Lábam közét törték a girhes,
takaratlan, vén csigolyák,
úgy ültem mégis, mintha nékem
hódolna az egész világ.
Mint egy istenostora, ország-
világhódító hadvezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatából hazatér,
s aranyhajú és kékszemű
szűzlánysereg fogadja őt,
és nevéről neveznek minden
újszülött fiúcsecsemőt,
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szeme előtt még a nap is
csupa jobbágyi hódolat...
Napszámrajáró gimnázista,
akit a parasztok és urak
kicsúfoltak, s aki titokban
vakmerő verseket farag, -
enyém volt a szégyen, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém a lelket
szolgaröhej és úri kény,
enyém volt a nagyság reménye,
a múlt példája s a jövő,
az ifjúság, az örök élet,
a mindent kiforgó idő!
Táltos, pegazus volt alattam
a vén igásló, szárnya kelt,
s nép alól kicsalt kövér föld
mesebeli tündéri kert,
aranyhajú és kékszemű
királyleány volt az üde táj,
s én voltam a senki fiából,
kanászból lett tündérkirály,
néztem a lemenő napot,
s hittem: feljön még az a nap,
s felkél, a sötét föld alól is,
népem, a babilóni rab.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése