Erdélyi József: Verébgyűlés

Hulldogálnak a levelek,
szálldogálnak a verebek.
Világváros közepén,
tanácstalan sok szegény.

Tanácstermük egy platánfa.
Száz veréb ül minden ágra,
tízet-húszat tart egy galy.
De van is ott nagy zsivaj.

Egy se hallgat, mind kimondja,
ami a kis begyét nyomja,
összevissza, egyszerre,
el is hallik messzire.

Óvatosan félreállok...
Némi értelmet találok
zajukban. - Hát egy veréb
így csiripol:"Árva nép!

A reggelek meg az esték
hidegek már. Mint a fecskék,
mi is menjünk dél fele,
hol örök a nap heve!"

"Gyáva népnek nincs hazája",
egy másiknak jár a szája.
"Ne hagyjuk hát magunkat,
védjük dicső fajunkat!

Hős verebek, annyit mondok:
ne tűrjük, hogy a galambok,
meg a csókák nyomjanak,
rajtunk uralkodjanak!

Ne tűrjük a cinegéket,
semmiféle dalos népet,
a fekete rigót se, -
vinné el mind a vércse!

Többen vagyunk, tartsunk össze,
s űzzük őket messze-messze!..."
Még egy kopaszfejű vén
így zeng a fa tetején:

"Csirip-csirip, jó verebek,
tiszteljétek az öreget!
Nem adhatok kalácsot,
csak egy-két jó tanácsot. -

Ne harcoljunk, mert megvernek!
Ne költözzünk: a tengernek
széle-hossza-vésze nagy,
gyenge szárnyunk cserbenhagy.

Amíg ló lesz, veréb is lesz!
Lesz akit a hideg megvesz, -
Isten neki, oda se, -
hadd hulljon a férgese!

Itt koldulva, ott meg lopva,
várjunk szebb-jobb víg napokra. -
Akármilyen hosszú tél:
tavasz és nyár visszatér..."