Adam Mickiewicz: Laurához

Még alig láttalak meg, már arcom elpirult,
a régi ismeretség rejtelme volt szemed:
és mint a rózsa keblén, mit hajnal fölfedett,
a lángoló pir arcod hamván is ott pirult.

Alighogy dalba fogtál, már könnyem árja hullt,
lelkembe sajgó hangod szívig megrendített:
akár az angyalének, nevemen szólítva meg,
a boldog óra percét zendítve - égi húrt.

Drágám, szemed ne féljen belátni, hogy kigyúlt
pillantásomtól arcod, szavam, hogy meglepett.
Rámtörhet bár a sors és akárki háborult

elűzhet tőled, mondván: reményem sem lehet,
és frigyre lépve érted kezet akárki nyújt,
ismerd be: nékem adná az ég is lelkedet.

/Ford.: Fodor András/