Fjodor Tyutcsev: Füst

Valamikor itt dal zengett, varázsdal,
és nagy erdő élt, titkok és csodák,
nem is erdő, de ezer látomással
teli, hatalmas, gyönyörű világ.

Fény-árny remegett, ide-odahajlott,
a madarak zsivaja sose szűnt,
cserjék közt karcsú, gyors szarvas iramlott,
s nyomában néha felharsant a kürt.

Árnyfödte ösvényeken nevető szó
bűvös kacaja gyöngyözött felénk,
s itt-ott egy-egy igéző, fényben úszó
arc jött, tűnt és villant újra elénk.

Mily élet volt ez, minden érzelemnek
mily lakomája, mily tündéri báj!
Közel éreztük bár hozzánk a mennyet,
lelkünk otthona ez volt, ez a táj.

S most felkerestük a régi szivünkkel,
újra kerestük benne a mesét.
De nyoma sincs! Mi rejti? Hova tűnt el?
Függönyt bocsátott a földre az ég?

Mi ez? Rossz varázs? Hova lett az emlék?
Hol vagyunk? Hihet magának a szem?
Füst van mindenütt, ötödik elemként,
fojtó, fáradt, kimerült végtelen!

A tűz-tarolta erdőn szerteszéjjel
égett romok és pernye és korom,
s itt-ott még futkos baljós recsegéssel
a fehér láng az üszkös ágakon.

Nem, nem: ez álom!...Mindjárt jön a szellő,
s tovaleng vele e füstös világ...
S kizöldül újra s miénk lesz az erdő,
s varázsló lesz, mint volt, és jóbarát!

/Ford.: Szabó Lőrinc/