Jevdokija Rosztopcsina: Reménytelenül

Felkelni, hogy magam kószáljak estelig
mihaszna álmokkal vesződve tétlen,
kihalt sztyeppék között, ahol lassan telik
a süket csöndben sok veszendő évem,
tengődni, mint fogoly, nem látni célt, utat,
várakozást, reményt is elfeledni,
falun pergetni el szép ifjúságomat -
örömöm, sorsom, életem csak ennyi!...

Míg a korombeli fiatal asszonyok
a fényes társaságban tündökölnek,
köröttük hódolók raja sürög-forog,
- rabjai egy kacér tekintetüknek -
dicsérő suttogás, finom bókok között
szívük sebesebben dobban, lelkük éled -
engem balvégzetem sztyeppére száműzött,
keserű tévedés nekem az élet!...

Próbálnám - hasztalan! - lecsillapítani
vágyakozó, eleven szívverésem,
lelnék vigasztalást, magam ámítani,
öreges és hűvös elmélkedésben,
meglelni - semmi mást, csak békességemet,
a tisztes vénkort is hiába vágyom...
Csapong, el-elragad a szomjas képzelet
s szívem, hogy újra társakat találjon!...

/Ford.: Rab Zsuzsa/