Kimegyek az éji ködös útra.
Csillognak a fehér kavicsok.
Csend van. Istent figyeli a puszta,
csillag csillag-társával susog.
Mily csodás az ég, mily ünnepélyes!
Kék varázsban aluszik a táj...
Mi emészti szívemet? Mit érez?
Bán valamit? Valamire vár?
Nem várok már semmit a világon,
múltamért se vádolom magam.
Szabadságra s nyugalomra vágyom,
s elaludni, gondolattalan.
Úgy aludni - mégsem sírveremben -,
hogy ne kelljen ébrednem soha,
s kebelemben élet szenderegjen,
melegítsen lassú árama.
S míg egy édes hang fülembe lágyan
éj-nap szerelemről énekel,
boruljon rám zúgó morajával
egy örökzöld, sűrű lombu cser.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése