Mihail Lermontov: Tamára

A darjali sziklaszorosban,
hol zúgva tör át a Terek,
egy ős torony állt a magosban,
sötéten az égre meredt.

Úrnője Tamára királyné,
övé a torony s a szoros,
szép külseje angyali lányé,
de démoni lelke gonosz.

Lámpácska arany tüze lángolt
ott fenn, ködös éjfeleken,
híván hívogatta a vándort
nyugovóra, igézetesen.

És hívta susogva Tamára,
vad vágyban epedve beszélt,
nincs mód nem ügyelni szavára,
lerázni varázserejét.

Tündérszava bűvöletében
ment pásztor, utas, katona,
kitárt kapu várta s egy ében
eunuch a sötét kapuban.

Brokát a ruhája, a gyöngye
csodás, pehely ágyra omol,
úgy várja Tamára, előtte
kristály kupa, lángtüzű bor.

S forró kezek összefonódtak,
ajakra tapadt az ajak.
S kelt éjszaka vad, susogó hang,
sóhaj dadogása szakadt.

Hangok, dobogás - szaporázzák,
megzendül a puszta torony,
száz pár üli tán buja nászát,
jajong temetési toron.

De íme, alighogy a hajnal
fellobban a sziklafokon,
a néma homály birodalma
már újra az ősi torony.

Csak lenn a Terek zug a csendet
szétverve a szirtek alatt,
habok hab után igyekeznek,
gyors habra türemlik a hab.

Siet csacsogó zokogással
sodorni a hűlt tetemet.
Fenn: lenge alak suhanása,
s egy hang susog égveledet.

S lágy volt, epedő az a halk szó,
oly édesen andalító,
új s új gyönyörökre marasztó,
új s új szerelemre hívó.

/Ford.: Lator László/