A kőműves rátette a maltert a téglára, akkor a téglát beillesztette a helyére. Ráütött kétszer a kalapácsával, és nevetve nézett fel. Valami jutott az eszébe.
- Egyszer megittam a hadnagy úrnak a konyakját.
A másik kőműves megállott, s szintén nevetve nézett rá.
- Jól tette, Sebők úr.
Sebők úr új téglát vett a forma kedvéért, azt farigcsálta kis ideig, akkor folytatta:
- Tűzvonalba vótunk. Az Ikva-parton. Oroszországban. Azt mondja nekem a hadnagy úr: Freiter, miért nem véteti le a bajuszát?
Mondom neki:
- Öreg vagyok én már bolondnak, hadnagy úr.
A kőművesek nagyot nevetnek. Ártatlanul és kedvesen. Egy ilyen egyszerű szó, a szép napsütésben úgy hat rájuk, hogy felvillanyozza a szívüket. Közben meg is lehet állani a munkával. Annál jobban nevet az ember, ha még egy ilyen kis haszna is van belőle.
- Neki bezzeg nem vót bajusza, kutya kemény gyerek vót, egy-kettő kiküldte az embert előőrsre...De ha tűzvonalba vótunk, neki is melege vót azér - mesél a kőműves, és új téglára habarcsot tesz, helyére illeszti, akkor végérvényesen megáll -, ilyenkor a vót szokása, hogy mikor tűzvonalba vótunk, a puccerja a háta mögött állott, ő meg mindig mondta neki:
- Pista, add ide az üveget.
Az odaadta a konyakos üveget. Ivott, visszaadta. Ivott, visszaadta.
Szóval egyre-másra hallom én, hogy "Pista az üveget, Pista az üveget".
Egyszer ott fekszek egy éccaka, éppen a háta mögött, megint csak tűzvonalba, nem volt szabad szólani, még csak egy pisszenést se, hallom:
"Pista az üveget."
Pista odaadja és a hadnagy iszik, azután hátranyújtja. Ahogy hátranyújtja a sötétben, a kezembe adja. Nem is nézett vissza, hogy kinek adta, kinek nem, azt hitte a puccer van megette.
Én meg nem szólok, hanem elveszem. Kötelességem vót, ha a hadnagy úr a kezembe ad valamit, azt el kell venni. Tűzvonalba vagyunk, nem lehet sokat okoskodni, elvettem.
Összenézek avval a szomszédommal, aki mellettem vót s felhúzok jól az üvegből. Odaadom neki, az is húz egyet. Így mi ketten megittuk az üveg konyakot. Még jó háromnegyed vót benne.
A kőműves téglát vesz a kezébe és jóízűen, göcögve kacag. A többiek vele nevetnek. Úgy élvezik, mintha ők itták volna meg. Hárman-négyen, akik közel vannak vidáman nevetgélve csámcsognak össze.
- Igen de - mondja a kőműves, aki újra helyretette a kezében lévő téglát s már a következővel álldogál -, igen, de a hadnagy úr egy idő múlva megint visszaszól: "Pista az üveget."
Azt mondja Pista:
- Nem adta vissza, hadnagy úr.
- Dehogynem, el is vetted.
Oly kedvesen nevet a mesélő, hogy a kőművesek vele hahotáznak. Meg is ismétli:
- Nem adta ide a hadnagy úr...Dehogynem, el is vetted.
- Én nem láttam. Én nem vettem el, hadnagy úr.
Körülnéz a hadnagy. Fekete éccaka vót, de jöttek a rakéták, az nagy világosságot csinál. Meglát kettőnket. Pirosak vótunk, mert ketten megittunk egy fél liter konyakot egyszerre.
- Fene egye meg magukat. Maguk vették el?
- Én nem tudom ki, hadnagy úr.
- Maguk ittak!...
- Hoztunk mi magunkkal hazulról.
Fene hozott.
A kőművesek fellélegeztek. E jó vót, jót lehetett nevetni.
- Nem szólt? A hadnagy, semmit?
Sebők úr, aki mesélt, kisujjal legyintett s nevetett:
- Tűzvonalba vótunk, első tűzvonalba. Nem úgy megy az, mint békébe, rapportra rendelni, meg mi.
Valaki fütyörészni kezdett s tovább dolgozgattak.
- Egyszer megittam a hadnagy úrnak a konyakját.
A másik kőműves megállott, s szintén nevetve nézett rá.
- Jól tette, Sebők úr.
Sebők úr új téglát vett a forma kedvéért, azt farigcsálta kis ideig, akkor folytatta:
- Tűzvonalba vótunk. Az Ikva-parton. Oroszországban. Azt mondja nekem a hadnagy úr: Freiter, miért nem véteti le a bajuszát?
Mondom neki:
- Öreg vagyok én már bolondnak, hadnagy úr.
A kőművesek nagyot nevetnek. Ártatlanul és kedvesen. Egy ilyen egyszerű szó, a szép napsütésben úgy hat rájuk, hogy felvillanyozza a szívüket. Közben meg is lehet állani a munkával. Annál jobban nevet az ember, ha még egy ilyen kis haszna is van belőle.
- Neki bezzeg nem vót bajusza, kutya kemény gyerek vót, egy-kettő kiküldte az embert előőrsre...De ha tűzvonalba vótunk, neki is melege vót azér - mesél a kőműves, és új téglára habarcsot tesz, helyére illeszti, akkor végérvényesen megáll -, ilyenkor a vót szokása, hogy mikor tűzvonalba vótunk, a puccerja a háta mögött állott, ő meg mindig mondta neki:
- Pista, add ide az üveget.
Az odaadta a konyakos üveget. Ivott, visszaadta. Ivott, visszaadta.
Szóval egyre-másra hallom én, hogy "Pista az üveget, Pista az üveget".
Egyszer ott fekszek egy éccaka, éppen a háta mögött, megint csak tűzvonalba, nem volt szabad szólani, még csak egy pisszenést se, hallom:
"Pista az üveget."
Pista odaadja és a hadnagy iszik, azután hátranyújtja. Ahogy hátranyújtja a sötétben, a kezembe adja. Nem is nézett vissza, hogy kinek adta, kinek nem, azt hitte a puccer van megette.
Én meg nem szólok, hanem elveszem. Kötelességem vót, ha a hadnagy úr a kezembe ad valamit, azt el kell venni. Tűzvonalba vagyunk, nem lehet sokat okoskodni, elvettem.
Összenézek avval a szomszédommal, aki mellettem vót s felhúzok jól az üvegből. Odaadom neki, az is húz egyet. Így mi ketten megittuk az üveg konyakot. Még jó háromnegyed vót benne.
A kőműves téglát vesz a kezébe és jóízűen, göcögve kacag. A többiek vele nevetnek. Úgy élvezik, mintha ők itták volna meg. Hárman-négyen, akik közel vannak vidáman nevetgélve csámcsognak össze.
- Igen de - mondja a kőműves, aki újra helyretette a kezében lévő téglát s már a következővel álldogál -, igen, de a hadnagy úr egy idő múlva megint visszaszól: "Pista az üveget."
Azt mondja Pista:
- Nem adta vissza, hadnagy úr.
- Dehogynem, el is vetted.
Oly kedvesen nevet a mesélő, hogy a kőművesek vele hahotáznak. Meg is ismétli:
- Nem adta ide a hadnagy úr...Dehogynem, el is vetted.
- Én nem láttam. Én nem vettem el, hadnagy úr.
Körülnéz a hadnagy. Fekete éccaka vót, de jöttek a rakéták, az nagy világosságot csinál. Meglát kettőnket. Pirosak vótunk, mert ketten megittunk egy fél liter konyakot egyszerre.
- Fene egye meg magukat. Maguk vették el?
- Én nem tudom ki, hadnagy úr.
- Maguk ittak!...
- Hoztunk mi magunkkal hazulról.
Fene hozott.
A kőművesek fellélegeztek. E jó vót, jót lehetett nevetni.
- Nem szólt? A hadnagy, semmit?
Sebők úr, aki mesélt, kisujjal legyintett s nevetett:
- Tűzvonalba vótunk, első tűzvonalba. Nem úgy megy az, mint békébe, rapportra rendelni, meg mi.
Valaki fütyörészni kezdett s tovább dolgozgattak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése