Mihail Lermontov: Tölgylevél

Egy tölgyfalevél leszakadt, tovaszállt, a kegyetlen
vihar szele űzte, ragadta pörögve a sztyeppen.
Tűrt hőt, hideget, sivatagba vetette a sorsa,
míg végül a szélvész távoli tájra sodorta.

Ott délen a tengeri táj buja kertje virágzik,
szép kertben a szél enyelegve, susogva cicázik,
zöld ágon ringva pihennek az égi madárkák,
zöld ágon zengve köszöntik a déli királylányt.

S íme, ott a levél, szomorún menedéket kérve
odahullt, odabútt a magas jávor gyökerére.
"Bús árva levél vagyok én - suttogta könyörgőn -
zord északi honba születtem távoli földön,

oly céltalanul hányódom rég a világban,
dér s hő kínozott, betegen pihenést se találtam,
óvjátok hát a szegényt, haragos-zöld lombok,
majd érte cserébe nemegy csuda dolgot mondok."

"Mit kezdhetek én teveled - feleli a kopár fa -,
én ifjú vagyok, te pedig beteges színű, sárga,
nem kell - örömöm nem telne a csacska mesében,
hiszen untat már a madárdal is engem régen.

Idegen jövevény, nem akarlak látni se, menj el!
A napé vagyok én, csakis őt szeretem szerelemmel.
Szép telt koronám simogatja az égi magasság,
és dús gyökerem hűs tenger habjai mossák."

/Ford.: Lator László/