Hirtelen májusi eső a szobába kergette a társaságot.
A tavasz gyönyörű volt, de a férfiak folyton politizáltak. Az asszonyok is csak nehezen tudtak felocsúdni a természetben. A férjek fizetését leépítették, s ez nyomasztóan hatott a kedélyekre. Hiába adja ki a legmagasabb kormány, a legkomolyabb pénzügyi szakemberek, minden hozzáértő, hogy ma egyetlen kötelesség a spórolás - azért mégiscsak kellenek a pénzek. Itt a tavasz, kell valami tavaszi ruha. Talán nem rongyos a tavalyi, de annál rosszabb: megunta az ember hordani...A krumplipaprikás is nagyon jó, de nap mint nap, mindig csak krumplipaprikás?...
- Hány vendéget hívtál? - kérdezte titokban a házigazda a feleségétől.
- Nem híjtam többet, csak akik már itt vannak. Megmondtam tegnap előre, hogy tekintsék úgy, mintha filléres vonattal rándultak volna ki. Gyertek hozzánk, szeretetet kaptok, a többit hozhatjátok...
A férj nevetett, s kicsit megnyugodott. A jókedve minden esetre hetven százalékkal gyarapodott. Ez már leépítés, mert eddig elképzelhetetlen lett volna, hogy a rokonok s a közeli barátok valamit is hozzanak. Zseniálisnak találta a felesége jelszavát s többször el is ismételte: Hogy? "Szeretetet kaptok, a többit hozhatjátok?" Nagyon jó. Ezzel már jelentékenyen be van hozva a fizetésredukció aránya. Mert valóban, az ember oly boldogan nyújtja a természet kincseit barátainak, pláne ha ezzel még némi irigykedést is kelthet. S ha semmibe sem kerül, akkor nincs semmi baj.
Az eső kint csakúgy ömlött. A kert éppen tele volt ültetve palántákkal, minden áhítozva ujjongott az esőnek, kivéve a fiatal asszonyokat, akik féltek, hogyha soká tart az eső, elázik az annyira féltett kosztüm, amire annál jobban kell vigyázni, mert tavalyi.
Uzsonnára terítettek a tornácon. Az asztal egyszerre csak megtelt jobbnál-jobb ínyencségekkel. Mindenki kitett magáért, húsok és sajtok, torták és sütemények lepték el az asztalt. Mindenki örömmel készült neki az evésnek s testvériesen osztoztak a jó falatokon.
- Hallom, te is benne vagy a fizetésleszállító bizottságban - támadta meg valaki a házigazdát.
- Mit csináljak, nem vonhattam ki magamat, mindössze annyival vigasztalhatom magam, hogy a saját fizetésemnél érdekelt vagyok, s legalább ez enyhíti a könyörtelenséget. Magamnak sem kedvezek.
Vidáman osztoztak a mulatságban a többiek.
- Igen - mondta a házigazda - úgy vagyok ezzel, mint negyven évvel azelőtt a cigarettázással. Az anyám lelkemre kötötte, hogyha a bátyáim dohányoznak, azt nekem kötelességem megmondani. Nagyon jó gyerek voltam már akkor is, és komolyan vettem az intést. Egyszer kimegyek a kertbe, és a két bátyám nagyban fújja a füstöt. Rögtön kijelentettem előttük, hogy meg fogom mondani apámnak. A bátyáim könyörögtek, hogy ne mondjam meg, s mindent ígértek, de én hajthatatlan maradtam. Akkor kezdtek el engem is kínálni cigarettával. Én konok voltam, s azonkívül engem a cigaretta nem csábított. Azóta sem. Sose szoktam rá a dohányzásra. Nem is az volt a vicc, hogy kíváncsiságomat ingereljék fel, hanem mindenféle kunsztokat mutattak, hogy például beszívták a cigarettafüstöt, s az orrukon bocsátották ki, s akkor azt mondták, hogy én azt nem tudom megcsinálni...Nem tudom? Hát ezt nem bírtam elviselni. Hol az a cigaretta?
A társaság nevetett.
- Én aztán a számba vettem a cigarettát és nagyot szippantottam belőle. De amikor ki akartam bocsátani, a füst nem jött ki. Lenyeltem, vagy mi, nem tudom, mi történt...No erre a nagyobbik bátyám rám támadt: akkor fog kijönni a füst, mikor apa előtt állasz.
Oly komikus volt még most is az ijedtség, ami erre megjelent az arcán, hogy mindenki nevetett.
- Késő este volt már, haza kellett menni. Nyár volt, úgy kilenc óra tájt lehetett. Mentünk haza. Én meg voltam ijedve, a számat erősen befogtam, és még a tenyeremet is rátapasztottam. Édesanyám rám kiáltott: hol vagytok annyi ideig?...Nem szóltam semmit, hanem igyekeztem a fal mellett lapulva menni be a szobába. "Gyere vacsorázni." Nekem nem kell semmi, nem vagyok éhes. Somfordálva be a hálószobába. "Gyere vacsorázni." Lefeküdtem. És még álmomban is féltem, hogy ki ne jöjjön az orromon a füst...De a bátyáim csirkefogók voltak, nem elégedtek meg ezzel, hanem napokig kínoztak, hogy kijött-e már a füst?...Én hetekig rettegtem, s nem mertem az apám szeme elé kerülni, hogy csakugyan akkor ne törjön ki belőlem a füst, mikor vele beszélek, mert azt nagyon logikusnak találtam, hogy egyszer csak ki kell jönni a füstnek...
Hát így vagyok én most a fizetésredukálással.
Így. Nem merek erről a feleségemmel beszélni, mert félek, hogy akkor jön ki a füst...Hogy a feleségem rám olvassa, hogy én magam szállítottam le a fizetésemet.
Sok bohóság lett belőle, míg csak az esti autóbusz elő nem állott, amikor a vendégeknek be kellett menniök. Természetesen senki sem vitte el a fölös maradékot. A házigazda jellemes ember szokásaként nem nyúlt hozzá a vendégei hozományához, bár nagyon csiklandozta az ínyét a sok jó.
- Menjetek már - mondta végre. - Alig várom, hogy elmenjetek, akkor az enyém marad ez a kis fizetésjavítás.
Furcsa játék az élet. Az ember míg tele van életkedvvel, minden pillanatban megtalálja a maga örömét. Úgy látszik, ez az egy képesség teszi elviselhetővé az életet.
A tavasz gyönyörű volt, de a férfiak folyton politizáltak. Az asszonyok is csak nehezen tudtak felocsúdni a természetben. A férjek fizetését leépítették, s ez nyomasztóan hatott a kedélyekre. Hiába adja ki a legmagasabb kormány, a legkomolyabb pénzügyi szakemberek, minden hozzáértő, hogy ma egyetlen kötelesség a spórolás - azért mégiscsak kellenek a pénzek. Itt a tavasz, kell valami tavaszi ruha. Talán nem rongyos a tavalyi, de annál rosszabb: megunta az ember hordani...A krumplipaprikás is nagyon jó, de nap mint nap, mindig csak krumplipaprikás?...
- Hány vendéget hívtál? - kérdezte titokban a házigazda a feleségétől.
- Nem híjtam többet, csak akik már itt vannak. Megmondtam tegnap előre, hogy tekintsék úgy, mintha filléres vonattal rándultak volna ki. Gyertek hozzánk, szeretetet kaptok, a többit hozhatjátok...
A férj nevetett, s kicsit megnyugodott. A jókedve minden esetre hetven százalékkal gyarapodott. Ez már leépítés, mert eddig elképzelhetetlen lett volna, hogy a rokonok s a közeli barátok valamit is hozzanak. Zseniálisnak találta a felesége jelszavát s többször el is ismételte: Hogy? "Szeretetet kaptok, a többit hozhatjátok?" Nagyon jó. Ezzel már jelentékenyen be van hozva a fizetésredukció aránya. Mert valóban, az ember oly boldogan nyújtja a természet kincseit barátainak, pláne ha ezzel még némi irigykedést is kelthet. S ha semmibe sem kerül, akkor nincs semmi baj.
Az eső kint csakúgy ömlött. A kert éppen tele volt ültetve palántákkal, minden áhítozva ujjongott az esőnek, kivéve a fiatal asszonyokat, akik féltek, hogyha soká tart az eső, elázik az annyira féltett kosztüm, amire annál jobban kell vigyázni, mert tavalyi.
Uzsonnára terítettek a tornácon. Az asztal egyszerre csak megtelt jobbnál-jobb ínyencségekkel. Mindenki kitett magáért, húsok és sajtok, torták és sütemények lepték el az asztalt. Mindenki örömmel készült neki az evésnek s testvériesen osztoztak a jó falatokon.
- Hallom, te is benne vagy a fizetésleszállító bizottságban - támadta meg valaki a házigazdát.
- Mit csináljak, nem vonhattam ki magamat, mindössze annyival vigasztalhatom magam, hogy a saját fizetésemnél érdekelt vagyok, s legalább ez enyhíti a könyörtelenséget. Magamnak sem kedvezek.
Vidáman osztoztak a mulatságban a többiek.
- Igen - mondta a házigazda - úgy vagyok ezzel, mint negyven évvel azelőtt a cigarettázással. Az anyám lelkemre kötötte, hogyha a bátyáim dohányoznak, azt nekem kötelességem megmondani. Nagyon jó gyerek voltam már akkor is, és komolyan vettem az intést. Egyszer kimegyek a kertbe, és a két bátyám nagyban fújja a füstöt. Rögtön kijelentettem előttük, hogy meg fogom mondani apámnak. A bátyáim könyörögtek, hogy ne mondjam meg, s mindent ígértek, de én hajthatatlan maradtam. Akkor kezdtek el engem is kínálni cigarettával. Én konok voltam, s azonkívül engem a cigaretta nem csábított. Azóta sem. Sose szoktam rá a dohányzásra. Nem is az volt a vicc, hogy kíváncsiságomat ingereljék fel, hanem mindenféle kunsztokat mutattak, hogy például beszívták a cigarettafüstöt, s az orrukon bocsátották ki, s akkor azt mondták, hogy én azt nem tudom megcsinálni...Nem tudom? Hát ezt nem bírtam elviselni. Hol az a cigaretta?
A társaság nevetett.
- Én aztán a számba vettem a cigarettát és nagyot szippantottam belőle. De amikor ki akartam bocsátani, a füst nem jött ki. Lenyeltem, vagy mi, nem tudom, mi történt...No erre a nagyobbik bátyám rám támadt: akkor fog kijönni a füst, mikor apa előtt állasz.
Oly komikus volt még most is az ijedtség, ami erre megjelent az arcán, hogy mindenki nevetett.
- Késő este volt már, haza kellett menni. Nyár volt, úgy kilenc óra tájt lehetett. Mentünk haza. Én meg voltam ijedve, a számat erősen befogtam, és még a tenyeremet is rátapasztottam. Édesanyám rám kiáltott: hol vagytok annyi ideig?...Nem szóltam semmit, hanem igyekeztem a fal mellett lapulva menni be a szobába. "Gyere vacsorázni." Nekem nem kell semmi, nem vagyok éhes. Somfordálva be a hálószobába. "Gyere vacsorázni." Lefeküdtem. És még álmomban is féltem, hogy ki ne jöjjön az orromon a füst...De a bátyáim csirkefogók voltak, nem elégedtek meg ezzel, hanem napokig kínoztak, hogy kijött-e már a füst?...Én hetekig rettegtem, s nem mertem az apám szeme elé kerülni, hogy csakugyan akkor ne törjön ki belőlem a füst, mikor vele beszélek, mert azt nagyon logikusnak találtam, hogy egyszer csak ki kell jönni a füstnek...
Hát így vagyok én most a fizetésredukálással.
Így. Nem merek erről a feleségemmel beszélni, mert félek, hogy akkor jön ki a füst...Hogy a feleségem rám olvassa, hogy én magam szállítottam le a fizetésemet.
Sok bohóság lett belőle, míg csak az esti autóbusz elő nem állott, amikor a vendégeknek be kellett menniök. Természetesen senki sem vitte el a fölös maradékot. A házigazda jellemes ember szokásaként nem nyúlt hozzá a vendégei hozományához, bár nagyon csiklandozta az ínyét a sok jó.
- Menjetek már - mondta végre. - Alig várom, hogy elmenjetek, akkor az enyém marad ez a kis fizetésjavítás.
Furcsa játék az élet. Az ember míg tele van életkedvvel, minden pillanatban megtalálja a maga örömét. Úgy látszik, ez az egy képesség teszi elviselhetővé az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése