A tanár úr becsukta a noteszét, még egy pillantást vetett az osztályra, felállott és kiment. A háta mögött óriási üvöltés maradt, ő fáradtan arra gondolt, hogy haza kell menni.
Utolsó óra, nem lehet tovább húzni a dolgot, haza kell menni. Még bement a tanári szobába. Tett-vett, rendezgetett, a kollégák már eltűntek, neki sem volt semmi dolga. A pedellus megjelent, s várt, hogy a tanár úr elmenjen. Az iskolaépület is elcsendesedett, a fiúk már az utcán rohantak, mint a kiszabadult csikók. Elindult.
Lassan ment le a lépcsőkön, ki az utcára. A keskeny mellékutca szürke volt a téli ködtől, nem érdemes rá sem nézni, nem is nézett.
Kiment a körútra, felült a legelső villanyosra, és ment, ment vele a villanyos a távoli Rózsadomb felé.
Rózsadomb: neki kálvária. Nemcsak azért, mert olcsóbb lakása volt a Teleki tér közelében, hanem azért, mert mióta itt vannak, azóta a felesége egészen hasznavehetetlen. Addig sem sok öröme volt benne. Hallgatnia kellett mellette. Az asszony csak négy polgárit végzett, ő a szépségébe szeretett bele. A szépség elmúlt, a tudás nem gyarapodott. A tanár úr filozófus ember volt, szeretett volna beszélni, de nem volt kihez. A felesége nemcsak a görög filozófusokat nem ismerte, de nem érdeklődött semmi iránt, ami elméleti.
Egy rózsadombi villának a két kis földszinti szobájában laktak. A szobák oly parányiak voltak, mint a kalitkák. De Rózsadomb. És az ablakok egy négy méter mélységű kertre nyíltak Tavasszal szép lesz, ha a jázmin virít, most a gyenge tél nedvessége áradt be az ablakokon. Ha kinyitották.
Becsöngetett.
A felesége nyitott ajtót, s már abban a pillanatban szaladt is vissza a konyhába. A tanár úrnak nem volt ideje köszönni. Csak annyi ideje volt, hogy meglátta a felesége szájában a cigarettát. Savanyúan elhúzta az orrát, s betette maga után az ajtót. Itthon volt.
Lerakta a kabátját, botját, kalapját a parányi előszobában a modern világ fogasára: ennyi volt az új beszerzés a költözködés alkalmával. A fogas foga mozgott, nem könnyű volt ráakasztani valamit, de fehéren csillogott.
Egyik ajtó a konyhába nyílt, a szemközti szobába. Kicsit habozott, melyiken menjen be, akkor mégis a szobába nyitott. A konyhában ott van a felesége, és a cigaretta a szájában...a szobában senki sem volt. Senki sem volt, csak egy bizonyos szobaillat, amit ki nem állhatott.
Az első szoba volt az ebédlő, társalgó és az írószoba. A bibliotéka, ahogy apjának, a papnak a dolgozószobáját hívták valaha. Itt volt egy könyvpolc, tele csak bekötött könyvekkel. A felesége ki nem állhatta azokat a kötetlen könyveket. Szemétdomb. A belső szoba a felesége hálószobája volt. Az első szobában, a "Mindenes Gyűjtemény"-ben volt egy heverő, ő ezen szokott aludni. Itt szokott reggel felkelni, rendesen arra ébred, hogy a felesége átmegy a szobán, aztán visszamegy, aztán megint átmegy, egyáltalán megérthetetlenül sok jövés-menés van. Persze a felesége akkor készíti ki az ő holmiját. Külön hozza be az inget, külön a gallért, külön a cipőit, amiket ő maga takarít ki. Külön a fát és a szenet, és míg tüzet rak, azalatt háromszor megy gyufáért, papírért gyújtónak, mert nem gyulladt meg. A felesége a legönfeláldozóbb nő, cselédet sem tart, csak takarításra hív asszonyt. Angyali feleség: hogy ezt éppen ő fedezte fel. Hogy ezt a drága lelket senki sem csípte el az orra elől.
Az asztal már meg volt terítve. Hófehér abrosz, gyönyörű porcelánok. Ezüst evőeszköz...Már ki van fizetve minden.
Talán azóta elégett a cigaretta: kiment a konyhába kezet mosni. Átlép az előszobán, benyit a konyhába, ettől huzat lesz, a gyufa elalszik. A felesége éppen új cigarettára gyújtott.
- Jaj, szívecském, de nagy cúgot csinál.
- Legalább nem gyújtasz rá.
A felesége mosolyog, mint aki érti a tréfát, és rágyújt.
A tanár úr a csap alá áll és megereszti a vizet s hozzáfog kezet mosni. Van egy pici fürdőszoba is, de oda nem lehet belépni, mert nem fér át a feleségétől, hát csak itt szokott kezet mosni. A konyha oly kicsi, nincs benne sparhert, csak egy gázrezsó: garszonlakás, nem is akarták nekik kiadni, csak mikor bebizonyították, hogy nincs gyermekük, és burkolt ígéretet tettek, hogy nem is lesz.
- Na, mi az ebédecske?
- Valami jó. Örülni fog a cuki. Mi történt az iskolában?
- Az iskolában?...Ma csöndes nap volt...Sikerült a fiúk figyelmét lekötni...
- Jaj, ne fröcskölje ide a vizet.
- Pardon.
- Az igazgató már kibékült a feleségével?
- Az igazgató?
- Jaj, el is felejtettem mondani, milyen afférem volt. Felizentem a házmesterrel a felettünk lakóknak, hogy máskor ne muzsikáljanak éjfél után, és ne dobogjanak annyit. De micsoda szemtelenek. Még nekik állott feljebb, csakúgy ordítottak. Piszok nép.
- Miniszteri tanácsosék.
- Akkor már mindent szabad?...Maga persze nem is bánja, ha a feleségét akárhogy megsértik.
- Megsértették?
- Hogy ők avval nem törődhetnek, hogy az alagsoron visszhang van.
A tanár úr csüggedten nézett maga elé.
- Utóvégre, ha ők lélekben prolik, én nem vagyok a valóságban az.
A tanár úr még erre sem nyilatkozott.
- De hát velem akárhogy bánhatnak. Nekem nincs védőm. A tanár úr felől akár fel is nyársalhatnak...No, menjen már be, már viszem az ételt.
A tanár úr szó nélkül kitakarodott a konyhából. Be a szobába s leült a helyére, engedelmesen, mint egy jó diák.
A felesége csakugyan hozta az ételt. A tanár úr fájdalommal látta, hogy nincs leves megint. Valami hideg franciasalátát kapott: talán ez az, aminek ő örülni fog.
Nő folytatta:
- Az én boldogságom, az nem számít.
- Nem szabad az embernek a szívére venni minden csekélységet.
- Az én boldogságom, az csekélység.
Az asszonyka elővette a retiküljét s kivette belőle a rúzsrudacskát, és ó, borzalom, ebéd előtt végigfestette a száját. De oly izgatott volt, hogy ilyenkor egy asszony igazán nem tehet ennél okosabbat.
A tanár úr kinyitotta a száját, de mielőtt szólott volna, már be is csukta. Bölcsen tette, mert ezt akarta mondani:
- Egy nő számára nem az a boldogság, hogy a férje boldog legyen, hanem az, hogy ő legyen boldog. Illetve, egy férfi számára nem az a boldogság, hogy a felesége boldog legyen, hanem az, hogy ő...tehát sem a nőnek, sem a férfinak nem az a boldogság, hogy a másik boldog legyen, csak az, hogy ő maga legyen boldog...Vagyis szörnyűek ezek a nők, mert hisz éppen itt a félreértés: egy nő boldogsága, az olyan jelentéktelen valami, hogy arról igazán lemondhatnának, ha olyan komoly dologról van szó, mint egy férfi boldogsága...
Itt van például ez a franciasaláta. A nő, a maga csibeeszével, még azt is el tudja képzelni, hogy az urát boldoggá teszi evvel a kotyvalékkal. Holott arról van szó, hogy ő a boldog, hogy össze tudta hozni ezt a förmedvényt. De van neki fogalma arról, hogy mi teszi boldoggá az urát?
- No? Hogy ízlik, cuki?
- Remek. Boldog vagyok.
- Jaj, de örülök, hisz csak azt akarom, hogy maga boldog legyen.
Utolsó óra, nem lehet tovább húzni a dolgot, haza kell menni. Még bement a tanári szobába. Tett-vett, rendezgetett, a kollégák már eltűntek, neki sem volt semmi dolga. A pedellus megjelent, s várt, hogy a tanár úr elmenjen. Az iskolaépület is elcsendesedett, a fiúk már az utcán rohantak, mint a kiszabadult csikók. Elindult.
Lassan ment le a lépcsőkön, ki az utcára. A keskeny mellékutca szürke volt a téli ködtől, nem érdemes rá sem nézni, nem is nézett.
Kiment a körútra, felült a legelső villanyosra, és ment, ment vele a villanyos a távoli Rózsadomb felé.
Rózsadomb: neki kálvária. Nemcsak azért, mert olcsóbb lakása volt a Teleki tér közelében, hanem azért, mert mióta itt vannak, azóta a felesége egészen hasznavehetetlen. Addig sem sok öröme volt benne. Hallgatnia kellett mellette. Az asszony csak négy polgárit végzett, ő a szépségébe szeretett bele. A szépség elmúlt, a tudás nem gyarapodott. A tanár úr filozófus ember volt, szeretett volna beszélni, de nem volt kihez. A felesége nemcsak a görög filozófusokat nem ismerte, de nem érdeklődött semmi iránt, ami elméleti.
Egy rózsadombi villának a két kis földszinti szobájában laktak. A szobák oly parányiak voltak, mint a kalitkák. De Rózsadomb. És az ablakok egy négy méter mélységű kertre nyíltak Tavasszal szép lesz, ha a jázmin virít, most a gyenge tél nedvessége áradt be az ablakokon. Ha kinyitották.
Becsöngetett.
A felesége nyitott ajtót, s már abban a pillanatban szaladt is vissza a konyhába. A tanár úrnak nem volt ideje köszönni. Csak annyi ideje volt, hogy meglátta a felesége szájában a cigarettát. Savanyúan elhúzta az orrát, s betette maga után az ajtót. Itthon volt.
Lerakta a kabátját, botját, kalapját a parányi előszobában a modern világ fogasára: ennyi volt az új beszerzés a költözködés alkalmával. A fogas foga mozgott, nem könnyű volt ráakasztani valamit, de fehéren csillogott.
Egyik ajtó a konyhába nyílt, a szemközti szobába. Kicsit habozott, melyiken menjen be, akkor mégis a szobába nyitott. A konyhában ott van a felesége, és a cigaretta a szájában...a szobában senki sem volt. Senki sem volt, csak egy bizonyos szobaillat, amit ki nem állhatott.
Az első szoba volt az ebédlő, társalgó és az írószoba. A bibliotéka, ahogy apjának, a papnak a dolgozószobáját hívták valaha. Itt volt egy könyvpolc, tele csak bekötött könyvekkel. A felesége ki nem állhatta azokat a kötetlen könyveket. Szemétdomb. A belső szoba a felesége hálószobája volt. Az első szobában, a "Mindenes Gyűjtemény"-ben volt egy heverő, ő ezen szokott aludni. Itt szokott reggel felkelni, rendesen arra ébred, hogy a felesége átmegy a szobán, aztán visszamegy, aztán megint átmegy, egyáltalán megérthetetlenül sok jövés-menés van. Persze a felesége akkor készíti ki az ő holmiját. Külön hozza be az inget, külön a gallért, külön a cipőit, amiket ő maga takarít ki. Külön a fát és a szenet, és míg tüzet rak, azalatt háromszor megy gyufáért, papírért gyújtónak, mert nem gyulladt meg. A felesége a legönfeláldozóbb nő, cselédet sem tart, csak takarításra hív asszonyt. Angyali feleség: hogy ezt éppen ő fedezte fel. Hogy ezt a drága lelket senki sem csípte el az orra elől.
Az asztal már meg volt terítve. Hófehér abrosz, gyönyörű porcelánok. Ezüst evőeszköz...Már ki van fizetve minden.
Talán azóta elégett a cigaretta: kiment a konyhába kezet mosni. Átlép az előszobán, benyit a konyhába, ettől huzat lesz, a gyufa elalszik. A felesége éppen új cigarettára gyújtott.
- Jaj, szívecském, de nagy cúgot csinál.
- Legalább nem gyújtasz rá.
A felesége mosolyog, mint aki érti a tréfát, és rágyújt.
A tanár úr a csap alá áll és megereszti a vizet s hozzáfog kezet mosni. Van egy pici fürdőszoba is, de oda nem lehet belépni, mert nem fér át a feleségétől, hát csak itt szokott kezet mosni. A konyha oly kicsi, nincs benne sparhert, csak egy gázrezsó: garszonlakás, nem is akarták nekik kiadni, csak mikor bebizonyították, hogy nincs gyermekük, és burkolt ígéretet tettek, hogy nem is lesz.
- Na, mi az ebédecske?
- Valami jó. Örülni fog a cuki. Mi történt az iskolában?
- Az iskolában?...Ma csöndes nap volt...Sikerült a fiúk figyelmét lekötni...
- Jaj, ne fröcskölje ide a vizet.
- Pardon.
- Az igazgató már kibékült a feleségével?
- Az igazgató?
- Jaj, el is felejtettem mondani, milyen afférem volt. Felizentem a házmesterrel a felettünk lakóknak, hogy máskor ne muzsikáljanak éjfél után, és ne dobogjanak annyit. De micsoda szemtelenek. Még nekik állott feljebb, csakúgy ordítottak. Piszok nép.
- Miniszteri tanácsosék.
- Akkor már mindent szabad?...Maga persze nem is bánja, ha a feleségét akárhogy megsértik.
- Megsértették?
- Hogy ők avval nem törődhetnek, hogy az alagsoron visszhang van.
A tanár úr csüggedten nézett maga elé.
- Utóvégre, ha ők lélekben prolik, én nem vagyok a valóságban az.
A tanár úr még erre sem nyilatkozott.
- De hát velem akárhogy bánhatnak. Nekem nincs védőm. A tanár úr felől akár fel is nyársalhatnak...No, menjen már be, már viszem az ételt.
A tanár úr szó nélkül kitakarodott a konyhából. Be a szobába s leült a helyére, engedelmesen, mint egy jó diák.
A felesége csakugyan hozta az ételt. A tanár úr fájdalommal látta, hogy nincs leves megint. Valami hideg franciasalátát kapott: talán ez az, aminek ő örülni fog.
Nő folytatta:
- Az én boldogságom, az nem számít.
- Nem szabad az embernek a szívére venni minden csekélységet.
- Az én boldogságom, az csekélység.
Az asszonyka elővette a retiküljét s kivette belőle a rúzsrudacskát, és ó, borzalom, ebéd előtt végigfestette a száját. De oly izgatott volt, hogy ilyenkor egy asszony igazán nem tehet ennél okosabbat.
A tanár úr kinyitotta a száját, de mielőtt szólott volna, már be is csukta. Bölcsen tette, mert ezt akarta mondani:
- Egy nő számára nem az a boldogság, hogy a férje boldog legyen, hanem az, hogy ő legyen boldog. Illetve, egy férfi számára nem az a boldogság, hogy a felesége boldog legyen, hanem az, hogy ő...tehát sem a nőnek, sem a férfinak nem az a boldogság, hogy a másik boldog legyen, csak az, hogy ő maga legyen boldog...Vagyis szörnyűek ezek a nők, mert hisz éppen itt a félreértés: egy nő boldogsága, az olyan jelentéktelen valami, hogy arról igazán lemondhatnának, ha olyan komoly dologról van szó, mint egy férfi boldogsága...
Itt van például ez a franciasaláta. A nő, a maga csibeeszével, még azt is el tudja képzelni, hogy az urát boldoggá teszi evvel a kotyvalékkal. Holott arról van szó, hogy ő a boldog, hogy össze tudta hozni ezt a förmedvényt. De van neki fogalma arról, hogy mi teszi boldoggá az urát?
- No? Hogy ízlik, cuki?
- Remek. Boldog vagyok.
- Jaj, de örülök, hisz csak azt akarom, hogy maga boldog legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése