Szergej Durov: Szonett

Találgatom: mi támasz óvna végül?
Mivégre volna föltekintenem?
Mi várna végre lelkem enyhelyéül?
Beteg kedélyem írja hol terem?

Az ég aranyja nékem elsötétül,
s az éj homálya tiszta rejtelem:
Kiút semerre nem dereng ködéből:
A sors reménytelen s könyörtelen.

Szeretni nincs erőm, remény nem éltet:
feledtem én a vágy nehéz hitét:
nem ér utol hatalma semmiképp...

Midőn a vándor éjszakába téved,
s a messzeség se mér irányt tekintetének,
körötte minden ily zavart, sötét...

/Ford.: Hárs György/