A kéz, mely félve reszketett, ha fogtam
rigódalos, májusi fák alatt,
amely, valami titkos vágy alatt,
egyszer nekem rózsát tépett titokban,
amelyre fénylő, kígyós lánc tapad,
mely este, ha a munkaláz kilobban,
s én megtérek fáradtan, megcsapzottan
fehéren nyújt hűsítő poharat,
mely csöndbe végzett annyi durva gáttal,
mely bánat árvízét hidalta átal,
a hű, a tiszta, a te kezed, -
ó, az pihenjen szívemen, az áldott,
ha elhagyom e siralomvilágot,
az elmúlásom az szentelje meg.
/Ford.: Lányi Viktor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése