Esteledett, és a várromok felől énekszó szállt. A hegyoldalban még látni lehetett az őszi fákat, amint szikáran és férfiasan álltak, különben sötét és vigasztalan volt arra a világ. Idegen az ének is, elnyújtott és panaszosan gajdoló, vonítani kezdtek tőle a kutyák.
Mert lent a főtéren szinte változatlan maradt minden. A templom falán ugyanott volt a kartácsolás nyoma, s a vértócsa sem tűnt el, csak felszáradt, és fekete lett, mint a szurok.
- Még az éjszaka is átjöhetnek ezek - mondta a sekrestyés halkan, s töltött a borból, aztán odalépett a pinceajtó réséhez, és kikukucskált a sötétbe. - De az is lehet, hogy majd azok lejönnek a hegyről.
- Hagyja már a fenébe azt a pipát - dörmögött a társa. - Nem tud meglenni egy percig se nélküle? Egyszer csak belénk kőnek.
Két magánhangzó között lapult a falu. Azok és ezek néztek fölötte farkasszemet egymással, s időnként betörtek innen, vagy onnan, sietve elhajtották a jószágot, ha maradt még valami, kigurították a pincéből a boroshordókat, és lepuffantották, aki útjukba került, mint az öreg tisztelendőt pár nappal ezelőtt. De most már néptelenné vált a falu, csak itt-ott maradt még valaki, mint ez a két ember is a szegény plébános úr üres pincegádorában.
- Azt mondja nekem még vasárnap is: megint ezt a kapabort hoztad fel nekem? Fekete lesz a kehely tőle, és végigszalad a hátamon a hideg, ha felmutatás után meg kell innom.
- Akkor ő nem gondolta, hogy itt verik agyon - mondta a másik, a fiatalabb, aki felvágta a fát, ha kellett, megkapálta a szőlőt, mikor nagyon felverte a gaz, és sírt ásott a halottaknak a temetőben.
A hegyeken még mindig énekeltek, s csak nagy ritkán, inkább a tisztesség kedvéért kattogtatták egy kicsit a géppuskát. Ilyenkor errefelé már cefreszagúak voltak az esték, és a fák alatt megállította az embert az ökörnyál. Most valamilyen savanykás földszag terjengett az embertelen táj fölött, mintha felásták volna a falu körül az egész világot.
- Miért? Neked is savanyú ez a bor? - kérdezte a sekrestyés, mert újra rágyújtott, s nem akarta, hogy megszidja ez a bolond legény. Itt van vele egymagában, s hiába ismeri kölyökkora óta, ha egyszer félkegyelmű, minden kitelik tőle. Egyszer a plébános úr is kénytelen volt magára zárni az ajtót, mert fejszével ment utána.
- Magának is csak jár a szája, az istenit a jódolgának - kezdett a bolond máris dühöngeni, de az a pipa miatt volt, ha nem is azt említette. - Ez se misebor, nekem maga ne magyarázzon. Az szagos is, édes is, meg ereje is van, attól mindjárt jókedvű lesz az ember. Csak azt maga eldugta.
A sekrestyés agyán kicsit már megtelepedett a mámor, s egy pillanatra úgy megtévesztette a jogos szemrehányás, mintha nem is a bolond mondta volna. Idő kellett, amíg megtalálta a hangot.
- Anica is mindig ezt tette az asztalra, még vasárnap is.
Olyan volt ez a név, ahogy elhangzott a sötétben, két puskaropogás szünetében, hogy a bolond egyszerre megszelídült tőle. Előbb csak sóhajtott egy nagyot és érzelmeset, amint a papszakácsnét látta maga előtt fehér kötényben megjelenni a vadszőlő lugasában, kezében a kancsó borral, aztán olyan jókedve kerekedett, hogy torka szakadtából ordítozni kezdett:
- Hej, haj, kukoricahaj...
- Ne kiabálj itt, hallod-e? - szólt rá a sekrestyés. - Hamar belénk eresztenek ezek itt a túlról egy sorozatot, vagy vetnek ránk azok onnan felülről egy nagyobb csomagot. Még csak nem is lesz senki, aki megássa a sírunkat. Úgy járunk, mint a tisztelendő úr...
- Csak lettem volna én ottan - legénykedett a másik -, én nem hagytam volna, hogy agyonverjék. És elébük álltam volna.
- Miért? Mit mondtál volna? - kérdezte lenéző kedélyességgel a sekrestyés, miközben észrevétlenül a másik üvegből, a miseborból töltött magának.
- Az az én dolgom - zárkózott el rejtélyesen a válasz elől a bolond. Hiába faggatta a másik, most már egészen részegen, nem felelt, úgy tett, mintha az ő kizárólagos titkát kellett volna megőriznie.
Aztán megunta az ugratást, felállt, megragadta mellén a sekrestyés zubbonyát, s úgy ordította eszelősen:
- Tudom én, hogy maga azokat várja, tudom én...
Dühösen rázta nehéz kezében a részeg embert, aztán levágta a pince kövezetére. S az úgy terült el hangtalan, mint a halott, miközben kiömlött mellette a kétféle bor. A bolond meg kirohant az ellenséges éjszakába.
Mert lent a főtéren szinte változatlan maradt minden. A templom falán ugyanott volt a kartácsolás nyoma, s a vértócsa sem tűnt el, csak felszáradt, és fekete lett, mint a szurok.
- Még az éjszaka is átjöhetnek ezek - mondta a sekrestyés halkan, s töltött a borból, aztán odalépett a pinceajtó réséhez, és kikukucskált a sötétbe. - De az is lehet, hogy majd azok lejönnek a hegyről.
- Hagyja már a fenébe azt a pipát - dörmögött a társa. - Nem tud meglenni egy percig se nélküle? Egyszer csak belénk kőnek.
Két magánhangzó között lapult a falu. Azok és ezek néztek fölötte farkasszemet egymással, s időnként betörtek innen, vagy onnan, sietve elhajtották a jószágot, ha maradt még valami, kigurították a pincéből a boroshordókat, és lepuffantották, aki útjukba került, mint az öreg tisztelendőt pár nappal ezelőtt. De most már néptelenné vált a falu, csak itt-ott maradt még valaki, mint ez a két ember is a szegény plébános úr üres pincegádorában.
- Azt mondja nekem még vasárnap is: megint ezt a kapabort hoztad fel nekem? Fekete lesz a kehely tőle, és végigszalad a hátamon a hideg, ha felmutatás után meg kell innom.
- Akkor ő nem gondolta, hogy itt verik agyon - mondta a másik, a fiatalabb, aki felvágta a fát, ha kellett, megkapálta a szőlőt, mikor nagyon felverte a gaz, és sírt ásott a halottaknak a temetőben.
A hegyeken még mindig énekeltek, s csak nagy ritkán, inkább a tisztesség kedvéért kattogtatták egy kicsit a géppuskát. Ilyenkor errefelé már cefreszagúak voltak az esték, és a fák alatt megállította az embert az ökörnyál. Most valamilyen savanykás földszag terjengett az embertelen táj fölött, mintha felásták volna a falu körül az egész világot.
- Miért? Neked is savanyú ez a bor? - kérdezte a sekrestyés, mert újra rágyújtott, s nem akarta, hogy megszidja ez a bolond legény. Itt van vele egymagában, s hiába ismeri kölyökkora óta, ha egyszer félkegyelmű, minden kitelik tőle. Egyszer a plébános úr is kénytelen volt magára zárni az ajtót, mert fejszével ment utána.
- Magának is csak jár a szája, az istenit a jódolgának - kezdett a bolond máris dühöngeni, de az a pipa miatt volt, ha nem is azt említette. - Ez se misebor, nekem maga ne magyarázzon. Az szagos is, édes is, meg ereje is van, attól mindjárt jókedvű lesz az ember. Csak azt maga eldugta.
A sekrestyés agyán kicsit már megtelepedett a mámor, s egy pillanatra úgy megtévesztette a jogos szemrehányás, mintha nem is a bolond mondta volna. Idő kellett, amíg megtalálta a hangot.
- Anica is mindig ezt tette az asztalra, még vasárnap is.
Olyan volt ez a név, ahogy elhangzott a sötétben, két puskaropogás szünetében, hogy a bolond egyszerre megszelídült tőle. Előbb csak sóhajtott egy nagyot és érzelmeset, amint a papszakácsnét látta maga előtt fehér kötényben megjelenni a vadszőlő lugasában, kezében a kancsó borral, aztán olyan jókedve kerekedett, hogy torka szakadtából ordítozni kezdett:
- Hej, haj, kukoricahaj...
- Ne kiabálj itt, hallod-e? - szólt rá a sekrestyés. - Hamar belénk eresztenek ezek itt a túlról egy sorozatot, vagy vetnek ránk azok onnan felülről egy nagyobb csomagot. Még csak nem is lesz senki, aki megássa a sírunkat. Úgy járunk, mint a tisztelendő úr...
- Csak lettem volna én ottan - legénykedett a másik -, én nem hagytam volna, hogy agyonverjék. És elébük álltam volna.
- Miért? Mit mondtál volna? - kérdezte lenéző kedélyességgel a sekrestyés, miközben észrevétlenül a másik üvegből, a miseborból töltött magának.
- Az az én dolgom - zárkózott el rejtélyesen a válasz elől a bolond. Hiába faggatta a másik, most már egészen részegen, nem felelt, úgy tett, mintha az ő kizárólagos titkát kellett volna megőriznie.
Aztán megunta az ugratást, felállt, megragadta mellén a sekrestyés zubbonyát, s úgy ordította eszelősen:
- Tudom én, hogy maga azokat várja, tudom én...
Dühösen rázta nehéz kezében a részeg embert, aztán levágta a pince kövezetére. S az úgy terült el hangtalan, mint a halott, miközben kiömlött mellette a kétféle bor. A bolond meg kirohant az ellenséges éjszakába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése