Juhász Gyula: Elégia

Szívem, e nagy és bánatos gyerek
Játékait elúnja néhanap,
A bábuk és rímek nem kellenek,
S kemény neki a régi vaskalap,
És untató a sok öreg remek,
És semmi új az ódon nap alatt...
Szívem a nagy és bánatos gyerek
Gügyögve szól magához, ideges,
Minek e sok, idegen emberek,
Az alkony és a hajnal mit keres?
És minek a világos víg delek,
És minek a magányos éjszakák?
És minek minden, ó minden minek,
A bús napok, ez elhagyott tanyák?
És tűnnek társak, tavaszok, telek
S tűnődve sír szívem: emlékszel-e,
Hogy Anna is volt, és játszott veled?
Hogy Anna is volt, s játszottál vele?
Emlékszel-e, hogy Anna szőke volt,
Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa volt,
Emlékszel-e, hogy mint szerette volt,
Ha sírtál és ha verset írtál róla?
Szívem, a nagy és bánatos gyerek
Zokogva kérdez, és nem felelek.