Robert Browning: Rossz álmok III.

Álmot láttam: hatalmas Erdő,
Vén, mint a föld, ember előtti,
Se út, se nyom. Lelkem merengő
Áhitatban kutat - betölti
A mérhetetlen! Fányi bokrok,
Fák eget érnek, csillag-nap-hold-
Díszű frízének oszlopok:
E roppant tenyészet kifog
Szememen, mélyére nem érhet,
Hol királyi magányban egy
Otromba szörny lappang - kisérlet,
Mit idő elvet, elfed.

Tovább, Lélek! Nagy fényű Város:
Amit csak nyújthat épitész,
Mind tökély benne. Le ne vágj most,
Villám! ne rontson repedés
Márványt, tornyot, dómot, kaput,
Palotát. Oly finom az út,
Jaj, ha érné emberi láb
Mocska! - téged nem ér e vád,
Büszke magányos utazó,
Csendes utak vándora, Lélek -
Valld, mit vadul retteg a szó,
Ha maradsz, érvényt nyer az élet!

S az utolsó kép: iszonyat volt!
Város - igen: Erdő - igaz,
De egymást falták! Ami egykor
Templom volt, kígyó-karu gaz
Fojtogatta: a tölgyek ágán
Kőfal-roncsok, megannyi zsákmány,
Mit föld alól sunyin kitörve
Felragadtak: falakba görbe
Repedést rágtak rút gyomok,
Kő-mű körre, kockára mállott:
Természet? - szép! Művészet? ó,
Nem kevésbé! De együtt - átok!

/Ford.: Tótfalusi István/