Alekszej Apuhtyin: Keserű pillanatban

Sűrű volt az éjjel és sötét az ég.
Ablakunkban álltunk, emlékszel-e még?
Kis falusi házunk csöndesen aludt,
s ordított az orkán nagy haraggal ott.
Ablakon s tetőn a zápor csattogott,
haldokolt a gyertya, óra kattogott...
Sóhajtozva hosszan néztél messzire,
régi búban égett mindkettőnk szíve...
Halkan, szenvedéllyel hangod megeredt...
vállaimra tetted lágyan kezedet...
Éhes vágyú testem testedhez tapadt...
S úgy sírtam: sirattam jajjal magamat...
Szinte megszakadt a szívem, úgy dobolt...
Rég volt, eltemette régesrég a múlt!
. . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . .
Mily borús az éjjel, mily sötét az ég,
háztetők takarnak, tiszta messzeség...
Könnyem nincs... magamnak élek... lelkem így,
hidd el, még borúsabb, sokkal feketébb.

/Ford.: Molnár Imre/