Hogy elhagytál engem és minden álmod,
s elnyelt a népes sivatag s a gond,
a múltat sikerül-e megtalálnod?
Egy szent nap jut-e most eszedbe, mondd?
Vajon egy percig gondoltál-e arra,
hogy gyermeki httel és boldogan,
egykor, sorsom csak kezedből akarva,
örökre neked ítéltem magam?
hogy szent a perc a mennyei magasban,
midőn a lélek, ki mélyen szeret,
meggyőződéssel s akaratlan
szól a másikhoz: én hiszek neked!
Hogy a fénysugár, mit küldött az éden,
- a sorsom útja legyen bármilyen -
mint szikra a kő bensejében,
a hűlt kebelben ott pihen?
Hogy nem pusztíthatja a bánat
e földöntúli titkot el,
hogy ez a mag egy más hazának
zöldet hajt, virágot nevel?
Emlékszel? magam báli fényözönben
tiédnek mondtam szótlanul;
a szívünk megremeg, miközben
szemünknek büszke lángja gyúl...
Ki felülemelkedve nézed
már a földi izgalmakat,
megmaradt-e benned egésznek
ez az egykori pillanat?
/Ford.: Lothár László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése