Arany János: A nagyidai cigányok

Első ének

Egyszer volt özönvíz, mióta a világ:
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág:
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.

Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,
Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal -
De piros, de pozsgás napégette arcod:
Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!
Írtanak ezerben, ötszáz ötvenhatban,
Pártosság magyar közt vala szép divatban:

Nagy-Idát Perényi birta egyik párton:
Kapitány a várban jó Gerendi Márton.

Kapitány a rangja, de lehetne káplár,
Mert alighogy tíz-husz alattvalót számlál:
Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba,
Ami ráadás volt gyülevész cigányba’.

Miért ne tudnák, s miért be ne vennök?
Eddig is a várat ki védte, ha nem ők?
Hivatá azértan cigányok vajdáját,
Ledicsérte rútul az egész fajtáját.

Azután így szóla bizodalmas hanggal:
„Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal!
Több ész többet talál, nem hiába mondják,
Ím azér’ rád bízom a vár fele gondját.

Tudd meg azért vagyon az életünk fogytán,
Sőt, ha nem kiméljük, holnap is elfogy tán.
Én hát ma( de titok: jól szivedre kötöm)
Kevés magyarimmal a várból kiszököm.

S holnap éjjel bőven hozok eleséget:
Így teszem luddá a botor ellenséget.
Te pedig, barátom, míg távol leendek,
Válj becsűletére híres nemzetednek.”

Így beszélt Gerendi. A fővajda pedig
Azt gondolta elébb, hogy csak ingerkedik:
De mikor bevette a várnagyi hitet,
Pislogó szemével hunyorítva intett.

Megfeszült örömtől mind a kilenc bőre,
Dicsősége majdnem kihízott belőle:
Hanem ott ült – fedve harcsabajuszától -
Egy kicsi ravaszság, szája végin, hátul.

Várban a magyarság készül titkos útra:
Esze ágában sincs visszatérni újra.
Népét Csóri vajda feljáratta rendbe’:
Gyűlést hirdetett a legnagyobb terembe.

Jött elébb Akasztó, hórihorgas cigány,
Nem volt ily kovács több, sem Nagy- sem Kis-Idán:
Jött azután Nyúlláb, meg a kancsal Degesz:
Mindenik iszkábál, hasadt teknőt szegez:
Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán,
Ő, kit Éva szüle Hernád vize partján,
Göndörhaju Éva, - nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől.

Csakhamar követte Vigyori és Kolop:
Ahol e kettő jár, jól megy ám a dolog!
Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul,
Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul.

De leírni őket vajh! ki győzné sorra?
Dicsőségük nem fér a papirosomra:
Nohát nem is bántom. – Lássuk már a gyűlést,
Mivel Csóri vajda megnyitá az ülést.

„Urak és urfiak!” szavát így kezdé meg.
„Válogatott cigány férfiak, legények!
Legelébb halljátok (de csak négy szem között):
Magyar nép ma este a várból kiszökött…

Tartsunk össze, urak! most, vagy soha!
Itt a jó alkalom: hí a nemzet java. -
S miután ez a vár nekünk esett ingyen:
Neve is ezentúl Csórivára légyen.

Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba,
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.

Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját.”
Többen azt kiáltják: jól van! helyes! éljen!
Sokan azt: halljunk szót! más is hadd beszéljen!

Főkép Diridongó, jeles helyre állván,
Tátoga erősen valamit a kályhán:
„Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is
Főfő vajdaságra…akár ehol én is!”

Így beszélt a kályhán. De Akasztó fogja
És lerántja onnét a lábánál fogva:
Hős Akasztót Irha fejbe üté hátul
Hogy csak elnyujtózott, messze a padkátul.

Nyolcan vagy kilencen most körülcsipkedték -
Kicsibe, hogy Irhát ki nem készitették:
De megvédte Irhát vitéz Diridongó,
Nyeszegi és Vacok, Hagymaszár és Kongó.

Kétszer elfáradtak, kétszer megpihentek:
Harmadikszor mégis ujra összementek.
Hallván pedig e zajt kívül a közönség,
A legelső neszre mindjárt beözönlék.

Ím hős Diridongó tíz fia, tíz lyánya
Ütközet hevében apját körülállja:
Ennek orra véres, annak háta kékül…
Csuda, hogy megesett emberhalál nélkül.

Lőn pedig, hogy újra kidöltek pihenni,
Negyedik tusára lélegzetet venni.
Kapott ez alkalmon Csóri eszes vajda,
Fölveté fehérlő szemét s így sóhajta:

„Oh te szent Habakuk! cethalas szent Jónás!
Vajmi bolondság ez, dőre visszavonás!
Hisz még meg se’ fogtuk, hát minek koppasztjuk?
Jobb bizony, e kérdést másszorra halasztjuk.

Most készüljünk harcra – s hogy erősek legyünk:
Addig is – itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”
Egy percben üres lett kamara és pince,
Görnyed az áldástul a cigány gerince.

Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot,
Csinálnak karácsont és szent Ivó napot.
Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén,
Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.

Majd az étel sorját nem győzik bevárni,
Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni.
S legottan vitézlő férfiak menének,
Hogy kihoznák a port, ágyút töltenének.

Ott evés-ivásban hogy felmelegedtek,
Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek,
Hadd zengjék el azt már énutánam mások,
E dologra méltóbb kölyök-óriások.

Ezalatt az ágyú dörge-morga folyvást,
Nem golyókat lővén – lővén puszta fojtást,
Nem kimélik a port, egyre puffogatnak,
Örömére a nagy, nemzetes napnak. –

Második ének

Puk Mihály azonban, ellenség vezére,
Nem fekütt sem a jobb sem a bal fülére,
Harmadik lövéskor felugrott s kiméne.
Kérdi a pattantyús: tán felelni kéne?

Összehívatá a tábori tanácsot,
Ily veszedelemben hogy adna tanácsot.
Magukban a dolgot forgaták erősen:
És annak utána hallgatának bölcsen.

A vezér pediglen ágy alól kivonva
Egy nagy papirosat, mint egy szóró ponyva
Leteríté a sátor közepére
És lehasaltak mind, körül a szélére.

Csonka tornyaival ott vagyon a vár is,
Rajzban sem kisebb, mint ez a kalamáris:
De sehogy se’ birták belőle kinézni,
Mit akarnak mostan Nagy-Ida vitézi.

Míg így tanakodtak a mi bölcs vezérink,
monda egy sovány úr(legyen neve Héring):
„Sok szónak sok alja: én találtam egyet:
Uraim, nem látják ezt a magas hegyet?”

És rittig! ahová ő a körmét tette,
Állott egy magas hegy, a várnak felette.
„Szemeim jól látnak, üveget is tettem:
S ihol e nagy hegyet észre nem vehettem!”

„Van biz ott hegy, ménkő!” csúfolódott Czibak,
„hisz’ talán meglátná…még az is, aki vak…”
Tovább mondta volna, de csak ennyit mondott,
Mert nagyon lebőgték érte a bolondot.

Szóla Puk, miután elment az izgága:
„Oh! e felfödözés nekem igen drága:
Innen lövetem a várat szerteszéjjel,
Ide vonszoltatom ágyuim az éjjel.”
És már odaértek, hova céljok menni:
De bizony a hegyből nincs ott semmi, semmi,
Ellenben a kerék az agyáig lejár,
Lévén ott nem egyéb – mint egy csúnya mocsár.

S mint a részeg ember, ha jókedve feles,
Elhagyja az ösvényt, másik utat keres,
Nem másként az ágyuk a puha mocsárban,
Lefeküdtek húszan, visszamentek hárman.

Összegyűltek újra, Puk szidá Heringet:
„Az úr vitt, nem egyéb, e nagy kárba minket!”
De Hering lesöpré magáról a vádat
Azáltal, hogy ő meg Czibak ellen támadt.

De megszólalt most a gyűlés Nesztora,
Fogatlan inyével az öreg Kusztora:
„Nem úgy, urak, nem úgy! Itt egyik fél sem ok:
Csupáncsak, egyedül, maga ez a dolog.

Mert , ha mi a rajzban mocsárt láttunk volna:
Bizony ilyen tervet nem csináltunk volna.
S minthogy az elmélet, most ezuttal, sáros:
Hadd lám, a gyakorlat merre viszen mármost?

A gyakorlat az, hogy szedjük a sátorfát,
S míg széjjel nem virrad, hordjuk el az irhát.”
Szavait az ősznek nagy „éljen” követte,
S legott a tarisznyát kiki szedte-vette.

Nem hallák azonban már ezt a cigányok.
Édes Álom hinté párnáit alájok.
Elringatta előbb a kicsiny purdékat,
Azután a tisztes őszhajú dádékat.

Csak te, vitéz Csóri, csak te nem alhatnál:
Virrasztasz kegyetlen harci gondolatnál,
Egyedül piszkálod a fél-álmos tüzet,
Míg körülötted alszik a daliás nemzet.

Nagy szomorusága jutott az eszébe:
Két szép urfikája, meg a felesége,
Kiket a Maros, hajh! már azelőtt jóval,
Elvitt taligástul és egy tarka lóval.

„Megvetettem – úgymond – a szerencsekártyát!”
S vőn kezébe üszköt, mint valami fáklyát,
Ment egy omladozott ó pincébe, ahol
Rasdi, a varázsló, tanyáz mint egy bagoly.

Ki mihelyt megérté amit Csóri kiván,
A földre ültette, mert nem is volt diván.
Azután vevé a sors-intéző kártyát,
Leraká és kezdé nevezgetni tárgyát:

„Tökkolop – uraság: ez jól illik össze:
Kár, hogy igen véres háború van közte!”
„Hadd legyen!” dörmögte a vitézlő vajda,
„Hát az a fekete mellettem micsoda?”

„Ez fiam? ezt híják…fekete embernek,
Mivelhogy más nevet említni se mernek.
Boldog az, ki mellé esik ez a kártya!
Annak a szerencse örökös barátja:

Melletted is, vajda, mennyi kincs van körül
S itt a régi kedves, kinek szíved örül.”
Úgy hallgatja Csóri míg amaz terécsel,
Mert sok szóval mondta, amit én kevéssel:

Hanem harmadikszor beszélt már süketnek,
Adta magát Csóri fényes képzeletnek:
Iszonyu roppant kincs: arany, ezüst, gyémánt
Hever lába előtt, káposztakő gyanánt.

Hát egyszer csak látja, hogy az asszony fölkel,
Megy előre és int a tüzes üszökkel:
Mohos falhoz értek, - de az nem vala gát,
Körmével a banya kiszedi a téglát.

Fényes nagy terem volt az ahová léptek,
Híre sincsen abba’ gyertyának, vagy mécsnek:
Gyertya helyett olyan darab gyémánt ragyog…
No, mint egy malomkő, hogy ne mondjak nagyot.

Környöskörül a ház rakva káddal, üsttel,
Az is tele volt mind arannyal, ezüsttel -
És az ágyláb mellett arany kotló ragyog,
Számtalan sok apró csirkéihez vartyog.

Beh szeretett volna ezek közül Csóri
Kettőt vagy hármat az ingujjba lopni.
Hát csak elébe áll a fekete ember:
Szakálla, bajusza valóságos kender.

„Hanem már most, fiam, kettő közül válassz:
Vagy elmész üresen, úgy békével járhatsz, -
Vagy, ha kell e sok pénz, a szádat feltátod:
Hogy mi lesz belőle, akkor majd meglátod.”

Csóri ásít egyet, miből lenne kettő,
S gondolta magában: ez tán elegendő:
De csak elhűlt, mikép a ledöntött parázs,
Mert ihol szájába csapódik egy…darázs.

Csórit ijedtében a hideg is lelte:
Kínjába’ mit tegyen? a darázst lenyelte.
„Szerencsés vagy fiam!” kiáltott az öreg,
„Ezt még egy halandó ember sem tette meg.

De te – minthogy bátran le meréd azt nyelni,
Ez a pénz, amit itt látsz, tied valamennyi.”
Belemarkol egyik közel levő üstbe,
S meggyőződött, hogy mind huszasok, ezüstbe’.

Onnan pedig gyémánt istállóba mentek,
Hol táltos paripák arany zabot ettek.
Akkor egy kamrába vezeté az ember,
Ott pedig volt sok szép mindenféle fegyver.

Hát mikor a pompás ruhatárba értek!
Van ott vörös nadrág annyi, hogy temérdek.
Minthogy pedig ottkünn már tetszett a hajnal,
Csóri a népséget felveré nagy zajjal.

De hogy és mint készül a vitézlő sereg,
(Lévén már most annyi szép ruha, ló, nyereg),
És hogyan állá meg dicsően a sarat:
Ennek elmondása más énekre marad.

Harmadik ének

Nosza én paripám, gúnár liba tolla!
Eleget pihentél, meg vagy abrakolva,
Háborúba megyünk, ahol ölnek, vágnak:
Köszön is nem is az ember a világnak.

De mielőtt érnénk a dolog nagyjára,
Vessük szemeinket Csóri fővajdára:
Veszi legelőbb is a pincébe útját,
Felhordatja onnan a sok cifra gúnyát.

Azután a fegyvert osztotta ki renddel:
Aztán jött zabla, nyeregszerszám, kengyel.
Egy része huszár lett, másik része gyalog,
Mindannyian égből lepottyant angyalok.

Hát ím! a sokaság közül sírva-ríva
Csak elébe toppan felesége, Éva.
„Gyöngyeim, véreim!” így szólítja őket,
„Éva, Dámi, Jónás! milyen nagyra nőttek!

No, ki hitte volna hogy megint lássalak:
Azt gondoltam, régen megettek a halak.”
Monda erre Éva:”Bizony meg is evett
Az a roppant nagy hal, melynek a neve cet:

Végre addig ástuk oldalán a lyukat
Az ennivalóért, hogy egyszer kilyukadt:
Így kerültünk vissza. Nem csoda különben, -
Még nagyobb csudák is szoktak esni könyvben.”

Most a Dámi nyalka! most a Jónás hetyke!
Fénylenek a napon, mint a fényes pityke:
Közbül jár az apjok, fehér lován léptet,
Viszi ütközetre a daliás népet.

Rákezdi Juhgége a Rákóczi marsot:
Huszonnégy trombita gyönyörűen harsog:
Hatvan öreg ágyu az ellenség felé
Úgy tüzel, úgy füstől, majd megpukkad belé.

Mint kártyakatonák, mikor mind elesnek,
S egyenlő a sorsa királynak, hetesnek.
Hanem az ellenség ágyuja sem alszik,
iszonyú tüze van, bár szava nem hallszik.

Legelül a vajda, Dámival, Jónással,
Nem győzi a bátor népet biztatással:
„Rohamra, cigányok!” eszeveszve ordít,
S rohan a cigány, de előbb hátat fordít.

Kiáltozza Csóri:”Megálljatok! hó! hó!
- Vakmerő egy nép, de bokros, mint a jó ló -
Úgy tudtok szaladni! úgy elgázolnátok
Azt a cudar népet, csak felé futnátok!

Hogy pedig hát senki a szemét ne féltse,
Ágyuk villanása vagy füsti ne sértse:
Parancsolom: kösse be most mindjár’ kiki:
Aztán csak utánam! aló, bátran neki!”

Most van ám szüretje a kiontott vérnek!
Koppad a két szárnya Puk Mihály vezérnek:
F..e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz az senkit, - igaz, hogy nem is lát.

Legelébb a vajda lecsapott kilencet,
Hogy azonnal hányta fejök a bukfencet:
Gyügyü Burgonyával ment ki egy szál kardra,
De nem oly könnyen bírt vele, mint akarta.

Csak nagy két fülein sérthetni halálra:
Jó hogy Gyügyü épen a fülét találja.
Látván Burgonyának gyászos végit Zeller,
Rohan Gyügyü felé csillogó fegyverrel.

Halálosan sujtá a Gyügyü fejére,
Halála után is folyt az orra-vére.
Győzelme jeléül erszényét, pipáját,
Szedi korca mellől csiholó szerszámát.

De vaksi Toportyán így riad rá:”Tedd le!
Kést, pipát és erszényt, oda ni, a gyepre!”
Haragosan víttak valameddig éltek:
Lenyakazván egymást, szépen megbékéltek.

Dundi asszonyság is, Diridongó társa,
Mint egy Bradamante, népet öl rakásra:
Legény ő a talpán! ember ő a gáton!
Sebes vágtatással lotyog a lóháton.

Szellő emelinti piros viganóját,
Tartja bal kezében véres lobogóját,
Döghalál módjára pusztít a seregben,
Szakállas, bajuszos vitéz emberekben.

Maga Diridongó nem kevéssé bámul,
Asszonyának hősi tettein elámul.
Míg tovább is ekkép bámulni akarja,
Elszakítá őket a harc zivatarja.

Köröskörnyül immár meg van rakva sebbel,
Mint az ángol ember kaputokja zsebbel:
Mindenik oly öblös, mindenik oly tákos…
Szegény Diridongó – oda van! világos!

Már ki volt terítve Nyeszegi, a rostás,
Nem kellett őneki beretválás, mosdás,
Vele született ő a szép tarisznyával:
Most leoldá Héring nagykörmű ujjával.

Nem ér rá elvinni, ha leoldani ráért,
Mert amint görnyedez a szép tarisznyáért,
Combja közé akad hátul Dundi kardja,
S oly likat hasít, hogy a tarkója tartja.

Így repedne ki a sertésből az orja!
Ilyen a kis urfi, midőn kigombolja
Bugyogó nadrágját a pesztonka este,
Mint a Héring hátul végigrepedt teste!

Czibak ezt meglátván, egy csöppet se’ késik,
Veszi alattomban baranyai késít,
Elmetszi a Dundi köténye madzagját
S elragadja tőle a kötényt is magát.

Egyszerre odalett – higgyetek a szómnak -
Ereje és szíve a vitéz asszonynak.
Elejté a dárdát, maga is dőlt, ferdén,
Csóri ugrott oda, ő tartá fel nyergén.

Fennen hordja Czibak a hatalmas zászlót,
Melyet ékesíte száz repedés, száz folt.
Szörnyű ordítással kéri, hogy az isten
Az emberi népet gyilkolni segítsen:

Mintha őfelsége  épen abba’ járna,
Hogy tegnapi művét széjjelrontsa márma.
Nyargal a cigányság odafel a dombon,
Veri az ellenség csaknem minden ponton.

Nagy Akasztót Ráspoly már-már utoléri,
Bár az minden léptén az ölet kiméri:
Nem is szabadulna, bizony el is veszne,
Ha sebesen el nem cigánykerekezne.

Szembe találkozik Csóri a futókkal,
Megdorgálja őket szemenszedett szókkal:
„Eb legutoljára! eb maradjon hátra!
Jelszavunk legyen most minden, ami drága:

Híre, becsülete Nagy-Cigányországnak,
És előkötője Dundi asszonyságnak!”
Keresi a zászlót, - a zászlós Czibakot,
Szeretne a fején vágni egy ablakot.

Megtalálta végre: de ugy is hozzászólt,
Hogy kezéből mindjár’ kiejté a zászlót:
Maga is lehajlott az után, a földig:
De a fölvevéssel nem igen törődik.

Tótágast áll fején: ég felé a lába,
Megakadt valahogy a nyeregkápába:
Lelke pedig, amint mennybe iparkodott,
Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott.

Alig nyerte vissza Dundi a kötőjét,
Követé a harcba nemes jóltevőjét:
S tesz olyan fordítást, tesz olyan csudát ott -
Amit élő ember sohasem is látott.

Jobb, ha megnézzük, hogy mit csinál a vajda:
Üldöz épp egy lovat – Puk Mihály ül rajta.
Azt a nagy viadalt, azt a kemény harcot
Mely a két vezér közt naplementig tartott.

Mindenik harcolva költi el ebédét,
Ugy elégíté ki természet szükségét,
Milyenek például? az ivás, az evés -
Szóval, mikor bennünk sok van, avagy kevés.

Utoljára mégis vajda lőn a nyertes:
Nyakát szeli Puknak, mint valami hentes:
Puk Mihály a lóról menten le is dőle,
Puskalövésnyire pattant feje tőle.

De felugrik mindjárt és szaladni kezd el:
„Utána!” kiáltják „fogd meg! – ne ereszd el!”
Űzi a cigányság, mint agár a nyúlat,
Mint mikor a macska az egérrel múlat.

Nem is kerülnének egykönnyen elébe,
Ha meg nem botlanék a maga fejébe:
Így bukni különben nem épen hallatlan:
Hogy valakinek a feje – láb alatt van.

Negyedik ének

Diadallal tért meg Csóri Nagy-Idába,
Állatá a népet körül karikába.
„Daliás cigányok! vitéz hadi népem!
Hűségeteket én köszönöm is szépen:

Mivel hát dicsőség annyi van, mint polyva,
Vigyen abból kiki, amennyit, gondolja.”
Soká éljenezték ez ostobaságot,
Azután mindegyik tartotta a zsákot.

Baj lenne: de Csóri nem tétováz sokat:
Kiosztja közöttük a hivatalokat.
Fő adószedővé teszi bölcs Kolopot:
Tud az bánni pénzzel, aki annyit lopott.

Jó muzsikás lévén nagyszerű Juhgége,
Alkalmazta Csóri főszámvevőségre:
Melléadta ennek a tisztes Labodát,
Hogy lenne halálig főfő íródeák.

Így minden hivatalt, mivel ezren kérik,
Eloszta, egészen a kutyapecérig.
Akkor Dundi felé fordítván a rúdat,
Szíve érzésének így tágíta utat:

„Isten látja lelkem mind a két szemével,
Hogy megelégedtem öreg Évikémmel:
Ezt még más egyéb is…de mit ér a beszéd?
Adja komámasszony azt a kicsi kezét!”

Hát egyszer csak ehol…amit hinni nehéz…
Véresen, halványan jő egy falka vitéz.
Saját népe volt az, kik harcon elestek:
Összerántja szemét:”Hát ti mit kerestek?”

Szóla erre Gyügyü: „Mi biz’ azt keressük,
Hogy vitéz voltunknak jutalmát vehessük:
Mert nem oly gyerekség ám az, mint gondolni:
Vagy akarjuk vagy sem, a hazáért halni.”

„Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony,
Ákombák írással, mint ez a fél karom!”
Amazok egymásra néztek és hallgattak,
Fejöket csóválva búsan elballagtak.

Csóri pedig kezdé, illő vigassággal,
Menyegzőjét ülni Dundi asszonysággal.
Hát mikor a legis-legjobban múlatoznak,
Fegyver közé fogva egyvalakit hoznak:

Ki volna egyéb, mint Puk Mihály kapitány?
Fegyver közé fogta három erős cigány.
Tántorogva lépked és nehezen halad,
Feje le van vágva, hozza hóna alatt.

„Tedd fel a fejedet!” monda Csóri, s inte:
„Én is voltam olyan szegény ember, mint te.”
Puk Mihály e szóra felnyomá a fejét,
Csókolá a vajda csizmatalpa helyét.

Míg ezek így folynak, iszonyú nagy lárma,
Üvöltés hallatszik, mintha sáska járna.
Nagy sereg cigánnyal ott jön Diridongó:
Minden kézbe’ puska, fejsze, villa, bunkó.

Széjjelveti lábát Csóri mint egy sátor,
Megáll az ajtóban, tekintete bátor:
Kardvasán a menteujjal egyet törül:
„Ide jőjön, aki életének örül.”

Felel Diridongó: „A ház elég téres:
Víjunk ketten: hadd lám: te vagy az a híres?!”
Mint mikor az erdőn, nem messzi egymástul,
Két iszonyu tölgy reng a fejszecsapástul:

Ugy csap Diridongó össze a vajdával,
Szeme a szemével, kardja a kardjával.
De elégnek tartom ennyit írni mostan,
Hogy egyszer csak: zupp le, Csóri vajda holtan!

Ugy bizony! szörnyethalt: maga is azt hitte:
Szólítják nevérül: rá sem hederíte:
Egyszer aztán ő is meguná a sokat:
Fölveti a szemét és széjjelpislogat.

Hát ím a cigányság ott zsibong előtte,
Mind olyan rongyongyült, mint annakelőtte.
„Szentséges Pilátus!” a vajda felkiált,
„Hol vettétek azt a rongyos libériát?”

Hanem a cigányok beszélnek egyebet:
„Ugyan Csóri, hallj szót, töröld ki szemed.
Mióta lármázunk és mióta rázunk!
Horpaszon rugdosunk, a képedre mászunk!
Te mégis ugy horkolsz, majd megrepedsz bele:
Szalad az ellenség: mit csináljunk vele?”
Szalad a bástyára egy rossz rozsdás karddal,
A cigány sereg is mind utána nyargal.

Látja az ellenség táborát mely épen
Vissza kezd vonulni sűrü hadi rendben.
Amin Csóri vajda bámul igen nagyot:
Hiszen ő már tegnap hirmondót se hagyott.

„Oh te hálátlan Puk! Így fizetsz suttomba?
Ágyuhoz legények! hol a kartács? bomba?”
Hamar a cigányság felgyűri az inget,
Meggyujtja kanócát és körültekinget:

Minden van, csak por nincs: azért néznek széjjel:
Vajda örömére ellőtték az éjjel.
Mert hiszen fölösleg mondanom is itten
(Gyengébbek kedvéért mégis megemlítem):

Hogy az ó pincében elaludt a vajda
S ugy álmodta mindazt, ami esett rajta.
„Jás ti kócipor had, láttam az anyátok!
Volna puskaporunk, tudom megbánnátok!”

Lehetetlen, hogy ezt ne hallja távolrul -
Hallja is az ellen, mert lám, visszafordul.
Hamar a nagy sáncot megrohanni kezdi,
Három ép ágyuját a kapunak szegzi:

Bezuhan a kapu az első lövésre,
De bezzeg nincs ember, aki álljon résre.
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerfelé átok, szitok, zenebona.

S mint nagy égzengéskor összefutott juhak,
A barna vitézek mind rakásra búnak.
Kacag az ellenség, - hogy is ne kacagna!
Kérve kéri Pukot, hogy kegyelmet adna:

De ő meg akarja mutatni hatalmát:
„Hozzanak, kiáltja, kéngyertyát, meg szalmát!”
Szomorúan látják a dolog mivoltát,
S elkezdik gajdolni e keserves nótát:

Fáró hesz! Fáró hesz!
Ále moré! már hogy lesz?
Meg se halsz, csak megdeglesz.
Nagy sor ez!
Vitézséged kárba vesz.
Ühüm! ühüm! ühüm!

Oly szomoru Csóri, - de a járásban
Most is egy vajdához illő méltóság van.
„Háládatlan ember! vagy nem jut eszedbe,
Mikor a fejedet hoztad a kezedbe?

Összevissza gyúrtad reszkető kezeddel,
Míg én azt nem mondtam: tedd fel, fiam, tedd fel.”
Oly szívrehatóan beszéle a vajda,
Hogy csak dűlt az ember, ki jobbra, ki balra:

Maga Puk Mihály is, a hasát megfogván,
Szorítá a száját, erősen makogván.
De mikor a vajda kincseit említé,
Orrán pápaszemét feljebb emelíté:

„Tréfa volt az egész, hogy nevessünk rajta,
Egy szál hajatok sem fog görbülni, vajda.”
Megy az ó pincébe, keresi az ajtót,
Nem leli…hogy lelné, ahol sohasem volt!

Puk néz egy szögletbe, pápaszemes orral -
S mintha aranyokat látna ottan, sorral.
Fényes szép kardjával megpiszkálta…hanem
Ő se’ mondta, mi volt – én se’ hiresztelem.

Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék:
Tetszetős volt azoknak ez a kötelesség.

Csóri visszanézett és fügét mutatott:
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.