Bársony István: Álmatlanul

A nyitraszegi Vadas legszélén levő vadászkunyhó előtt ácsorogva lesem az őszi éjszakát.

A völgy aljáról idáig ötnegyed órás kapaszkodón hozott fel a cserkészőút. És csak ezután következhetett az igazi cserkészet a keresnyei meg a bélaudvarnoki hegyek között.

Amikor az esti cserkészet után vezető vadörömmel a hegytetőn gubbaszkodó kunyhóba visszatértem, ugyancsak folyott az orrom vére: nagyon lehangolt voltam. Még nem éltem át ilyen izgalmas és a végén mégis keserűséggel teljes cserkészést.

Szeptember utolsó harmada volt: holdtölte felé közeledő napon: Amikor a káptalani vágásból hazakerültünk ( a kunyhóba), már javában fénylett az éjszaka lámpása odafent. Az erdő folyvást sugdosott, beszélgetett azon a csodálatos nyelven, amelyet mindenki a maga lelkének a hangulatai szerint ért meg. Az én számomra ez a szaggatott suttogás mind szemrehányás volt most.

Szótlanul fogyasztottam el a vacsorámat. A vadőröm teát főzött. Gépiesen nyeltem le a forró kortyokat. Azt sem tudtam, mit iszom. A szájamat összeégette a nyugtalan sietéssel elfogyasztott ital. Alig vártam, hogy már ne halljam a vadőr moszatolását körülöttem. Emberevő kedvemben voltam. A derék Pasztyierik megérezte…azaz jól tudta ő, hogy mi a bajom: alázatosan próbált vigasztalni: „Meglesz!...meg tetszik látni, hogy reggel meglesz…nem viheti, nem viszi messzire…”

Türelmetlenül legyintettem. Pedig jólesett a biztatása. De azért elfeküdtem aludni.. Pihenjen. Hajnalban, szürkület előtt már talpon akarok lenni megint. A jó fiú csakhamar őszintén horkolt a vackán. Magam is lefeküdtem.

Megfordultam a helyemen, egyszer, kétszer, tízszer…és amikor ötvenedszer próbáltam elaludni, akkor végre lemondtam róla, és fölugrottam.

Odakint a magányos, csöndes erdőségben, nem is messze a vadászkunyhótól felharsant az én ébresztőm. Egy szarvasbika kezdett ordítani.

Magamra kapdostam a gúnyámat: fölmarkoltam a vadászszékemet – kiosontam. Az ég olyan volt, mintha kivilágították volna. Valami tündéri, fényes kékség derengett át a másvilágról, ide le, hozzám.

Halvány ködtenger rezgett a mindenségben, holdsugárból. Az erdő kisötétlett közüle: de még ez a sötétség is valami gyönyörűséges gyönge fénnyel volt meghintve, smaragdosan, bronzkeverékkel.

Leültem a vadászszékemre, és néztem, hallgatóztam.

A szarvasbika egyre bőg, röfög, ordít: veszekedettül szerelmes lehet, és hozzá még féltékeny is, de nagyon. Hallom, amint szerelmi vallomásai közben egy-egy erős, harsanó böffenéssel szidja, riasztja a háreme körül ólálkodó, nálánál gyöngébb vágytársát.

Az erdő folyvást sóhajt, sugdos, beszélget, és minden lombrezzenés megint csak csupa szemrehányás. Olyan sirámos hangokat hallok, mintha kísértetek nyögnének. Megnézem az órámat. Pontban éjfél.

Nem tudom, a csípős hűvösség borzongat-e meg vagy valami egyéb dolog. A Lubin felől, a másik magas hegyről egy bagoly jajong…

Előttem egy fiatal tölgyfa tart ernyőt a hold elé. A lomberdő rongyos. Szakadásain átnéz a hold. Engem néz. De mintha titkolná. Röstellkedem előtte. Elfordulok a bujkáló fényességtől. Nézem a hullámos hegyeket, alattam, mellettem…

Most, ebben az éjszakai csendben végiggondolom megint – talán már századszor – az egészet: hogy is történt.

Elindultunk alkonyattájban innen, a kunyhótól a hajlatos, buja vágások felé, ahol a szarvasbikák udvarolni szoktak a dámáiknak.

Hegy-völgy, hegy-völgy: egyik hajlat a másik után, egyik gerinc a másik után. Mindenütt alacsony bokrok: néhol ritkásan, füves tisztásokkal foltozva: néhol buján, sűrűn összefolyva, hogy át sem lehetne vergődni közte szépszerével. És végig az egészen: rézbarnaság, bronzfoltok, aranycsillámok, egy-egy zöldellő szigettel.

A diadalmas ősz simogatja, ölelgeti, csókolgatja ezt a tájékot. A nyárfák már egészen belesápadtak, elbágyadtak tőle. Hulldogál a levelök. Sárga lepkék szálldosnak rólok: de egy sem él már: mind lefelé imbolyog. Megannyi fonnyadt nyárfalevél az…A tölgycserjék pedig mind megbarnultak már. De a levelök szívósan kapaszkodik a gallyhoz. Amikor a szarvas közéjük furakodik, zizegő zörgés támad.

Távcsövem folyvást munkában van. Végigkutatok vele minden hajlatot, minden bokrot, minden tisztást. A szarvas színe úgy összeolvad ezzel a sok-sok vörhenyes barnasággal, hogy gyakran csak az alakjával, de még inkább a mozgásával válik saját magának árulójává.

Keresek, nézek, kutatok, lesek…itt, a kisvágásban, a nagyon is nyílt cserkészővonalon egyik bokortól a másikhoz lopódzom. Minden fedezet mögül új szemlélődés követketik: hisz az óvatos, rendkívül szemfüles nagyvad ácsorog, és sokkalta könnyebben vehet minket észre, mint mink őt, aki néha hosszú ideig mozdulatlan.

-          Aúahh!... – harsan fel az első alkonyati nászdal odalent, a sűrű vágásban. A hang erős, mély, döngő, szinte visszhangos. Vén bika van ott.

Megállunk, hallgatózunk. Lélegzet-visszafojtva lessük, keressük a hang irányát: honnan szálldos szét? Mert a visszhang is megcsalhat bennünket. A túlsó hegyoldalra intek a vezetőmnek. Visszaint, hogy nem ott van, hanem lent az árokban, ezen az oldalon. Csak bőgne már!

Még a szellő is elült. Még egy sármány sem szálldos halk szárnyalással, mint az imént. Csak az alkonyat halad előre, és válik lassankint estévé.

Most!...Megint!...Nyöszörög az öregúr: kezdi már: felzúg a hangja: a mély kürt búg úgy: azután megtoldja a hevületes, erőszakos refrénnel: „Öh! – öh! – öh! – öh! – öh!”

Ezt már nem bírja a vén szarvast kísérő, irigy házibarát: kétfelől is felharsan az agyoningerelt fiatalabbik bika: indulat, bosszúvágy, harci riadó és kétségbeesett féltékenység van abban, ahogy a diadalmas öregúrnak felel: ahogy zaklatott érzületének engedve, asszonyt próbál magához édesgetni.

A magányos erdőség vad hangversenye zihál-zakatol a három koronás úr tüdejéből. Egymást szidja-pörli mindegyik. Az öreg felé tart a két idegen bajvívó: az árokból pedig feljebb csörtet a maga várát és asszonyait féltő agancsos.

Most megpillantok valamit a bokrok felett: szabad szemmel is tisztán látom az ide-oda forduló agancs koronáját: gyönyörűséges, izgalmas bizonytalansággal lesem, hogyan közeledik a látvány is, meg a bokrok közül felharsanó hang is. De az agancs felnyúló szárain kívül a szarvasból magából még egy szál szőrt sem látni.

Pedig ott van előttem. Alig lehet már százötven lépésnyire. Ha csak egyet rugaszkodnék is valamelyik elkalandozó tehene után, könnyen közeledhetnék annyira, hogy valahára meglátnám a kis tisztások közt – s ez éppen elég is volna…

Az agancs folyvást mozog előttem: hol itt bukkan fel, hol amott: a bokrok zizegését is hallani, amikor a nagy test átcsörtet közöttük. Egyszer, egyetlenegyszer a nagy, szürke fej is előtűnik valamelyik alacsonyabb bokor fölött: de rögtön arrább halad: megint csak a fekete szárú, fehér végű agancs bolondít, izgat, váltakoztat bennem reményt és reménytelenséget. S én nem közeledhetem: el nem mozdulhatok a helyemről, mert arra nem visz cserkészőút: ellenben a legkisebb gyanús nesszel, vagy ha magamat megmutatnám: menekülésre késztetném az egész rejtőző társaságot.

Félig fekve guggolok tovább is védő, fedező bokrom mögött, s a távcsövet le nem veszem a szememről. Ezer szerencse még, hogy a szelünk jó: onnan lengedez, ahol az ingerlő s egyben ingerkedő agancs mozog.

Azonkívül semmi, de semmi, ami eleven volna. Mindent elföd a sűrűség. Pedig legalábbis három vagy négy tehén lehet a nagy bika körül, ahogy egyiket is, másikat is terelgetvén, sejteti. S aztán a leselkedő irigyek, a másik két bika is ott van valahol.

Most újra csend. Egyetlen morgás sincs. Az agancs is eltűnt. Sokáig néma minden. Egy rigó surran el fölöttem, s ijedten csacsog le rám. Az este növekszik, öregszik.

A vadőröm nem bír magával: suttogva, ziháló beszéddel, izgatottan kér engedelmet, hogy elcsúszhasson mögöttem a keskeny cserkészőúton, és lenézhessen a hajlat szélén a völgybe, hátha arra vonul a „banda”. Bólintok, isten neki. Úgyis csak percekig tarthat már a jó világosság, amikor még eléggé láthatok.

A vadőr hason csúszik a lejtő széléig s lenéz. Visszaint csalódottan: semmi. És ugyanakkor türelme fogytán fel is emelkedik.

-          Böhh! -  Böhh! – hangzik élesen, erősen, alig ötvenlépésnyire előttünk. Nagy robaj, vágtató zaj visszafelé…

A suták nesz nélkül, csudálatosan könnyű lépéssel jöttek volt fel a völgyből, és a vigyázatlan vadőrt hirtelen meglátták. Rohanvást menekültek, s egyikük harsogva riaszt aközben. Mink pedig csak bámulunk, sóbálvánnyá váltan: látjuk egypár másodpercig az eltűnő, sötét alakokat, nyomukban egy gyönge agancsú legénnyel, amely – mialatt a vén hárembasa pihenteti a torkát – a dámák közelébe surrant.

Most felharsan az öregúr: megérzi a vetélytársat, s azt hiszi, annak szólt az asszonyok iménti izgulása. De akik bennünket észrevettek, előttünk többé nem maradnak: lerohannak a völgybe, túl, a másik hegyoldalra: ott az elvakult fiatal bika elkezdi kergetni, űzni az egyik hölgyet. Remek látvány homályosodó, elszürkülő este leple alatt ez az erőszakos kaland. Nézem, nézem, micsoda kergetőzés folyik ott.

-          Ahol a nagybika, ni! – hallom e pillanatban suttogó kísérőmet.

Lenézek. Egy morgó, azután felzúgó hang útbaigazít. Ott van!...Ott csörtet. Halad az asszonyai nyomán. Megérzi, hol váltottak át, és követi őket. Siet. Haragos hangjában mintha ez volna:

-          Megyek már! Mindjárt mellettetek leszek!

Most lépett az erdei szekérútra, amelynek agyagos, világos, partos oldalán halad. Ebben a pillanatban tisztán látom. A vadászhév felvillanyozza még a szemem erejét is. Fehér alapon nagy, sötét tömeg. Mintha csak ingerelne, csábítana, erőnek erejével bűnbe akarna csalni.

Hát jól van! Lesz, ami lesz. Sok siker emléke mind-mind elém tolul, és leszavazza aggodalmamat. Szinte imádkozom egy másodpercig a puskámhoz: „Csak most el ne hagyj!”

Rövid, de jó célzás: a célgomb a szarvas oldalán fénylik. Csattanó, visszhangos mennydörgés! A hegyek húszszorosan verik vissza. A nagy bika iszonyút rúg fel: a vadőröm örömében ordítja: megvan! Én pedig a bűnösök szívszorulását érzem: tudom, hogy rosszul lőttem. Gyalázatosan rosszul.

A hatalmas állat nehézkesen fordul be a bokrok közé, s ott megáll. Egész teste oldalvást van felém: de már sokkal sötétebben, mint az imént, a fehér alapon, és hozzá még lombok közt. Elindult, megint megállt. Alig bírja vonszolni magát. Rettentő sebe lehet. Nem szépítettem, hiába minden, meg van csúfolva, hátul lőttem. Százszorta rosszabb, mintha egészen elhibáztam volna.

Lelkifurdalásos sietséggel próbálom meg újra célba venni. Késő! Nem látok már eléggé. Lehetetlen a pontos célzás.

A remek, nagybeteg állat lassan vonul arrább-arrább, a nagy erdő felé: sokáig látom: ott áll…ott ni, ott megy!...lassan, betegen húzódik el…A magas erdőben végképp eltűnik előlem.

És én most nem bírok aludni: hiába bíztat a vadőröm: „Meglesz! bizonyosan meglesz…”

Alig várom a hajnalt, hogy indulhassak keresni: vissza oda, ahol a katasztrófa történt: ahol az öreg csábításának engedtem, és lőttem, mikor már nem lett volna szabad.

Most itt ülök kint, a holdvilágos őszi éjfél csendjében, és hallgatom az erdő szemrehányó suttogását: nézem a fényködös ürességet, alatta a sötétlő árnyékolást, ahol az erdőborította hegy s völgy terül. Nézek, de nem látok. A gondolatom nincs itt. Ott van, azon a fehér úton, ahol a bűnömet elkövettem. Úgy rémlik, mintha a fehér vonalon nagy vörös tócsák volnának…Vér, vér – végig az erdőn!

És még ez a sok vér az egyetlen vigasztalásom most. Annak a patakján, csöppjein nyomozhatunk majd reggel. Eljutunk lépésről lépésre, mindenütt vérnyomon járva odáig, ahol a koronás nagyúr seblázban fekszik, és várja a megváltást, ha ugyan azóta vége nincsen.

Egy kis szárnyasegér repked a fejem fölött. Az egyetlen, aki most velem virraszt a kunyhó tájékán. Messze, a Lubin oldalán, bőg egy szarvasbika.

Alattam , jó mélyen, mintha mégis mozogna valami. Halk, egyenletes, óvatos lépésekkel vonul. A róka jár így, amikor gyanútlanul siet a haraszton.

Nagyot sóhajt az éjszaka. Attól elkezd pörögni a falevél itt is, ott is. Mintha szemfedő hulldogálna a fáradt földre.

Magam is fáradt, álmos vagyok: de aludni nem bírok. Várom, lesem a szürkületet, a hajnalt, a reggelt, amikor elkezdhetjük a nyomozást, amikor majd talán csak megsegít Diána, és a piros vér Ariadne-fonalával elvezet a keserves emlékű tragédia színhelyére.