Két város állt a Hellészpontosz két
partján egymással szemben, Szésztosz és Abüdosz. Arra a legszorosabb
Helészpontosz, és így a két város szomszédos, bár a tenger van közöttük. Erósz
is egy nyilat küldött a két városba.
Szésztoszban, a tenger partján állt
egy torony Aphrodité tiszteletére. Ott lakott, abban a toronyban Héró, a szép
királyleány, egyetlen cselédjével: szülei rendelték oda, hogy Aphroditének
legyen a papnője. Nem járt ő az asszonyok közé, sem leánypajtások kartáncát nem
kereste fel soha, mindig csak imádkozott Aphroditéhez és Athénéhez, és
áldozatokkal fordult égi anyja mellett a kis Erószhoz is, mert félt tüzet hordó
tegezétől. De bizony így sem menekült meg a lángoló nyilaktól.
Megjött a nagy ünnep, melyet
Aphrodité és Adónisz tiszteletére szoktak évről évre megtartani Szésztoszban.
Messze földről gyűltek Szésztoszba az emberek, még Aphrodité szigetéről, Küproszból
is idejöttek, a környékről nem is szólva. Abüdosz népe sem maradt el. Eljöttek
az asszonyok, de a legények is, ha nem azért, hogy az isteneknek áldozzanak,
hát azért, mert sehol annyi szép leányt együtt nem láthattak, mint egy ilyen
ünnepen.
Végigment az istennő templomán Héró,
kedves arca szelíd fényt sugárzott mint a fehérarcú Hold, amikor felkel.
Hóarcát pirosság futotta be, mint a bimbójából kifakadó rózsa, mikor egyszerre
mutat pirosat és fehéret. Tagjaiból szinte áradt a kedvesség: a régiek három
Khariszt emlegettek, de bizony nem beszéltek igazat. Hérónak egy nevető
szemében száz Kharisz is tanyázott. Méltóbb papnőt nem is találhatott volna
magának Küprisz, a szerelem istennője. Küprisz papnője: mintha maga is új
Küprisz lett volna az emberek között. Amerre csak fordult, követte az ifjak
szeme, szíve, gondolata. Volt olyan, aki magában mondogatta:
-
Spártában is jártam, láttam Lakedaimon csillagát, a híres várost, ahol mondják,
egyik asszony szebb, mint a másik. De ilyen szép leányt még sohasem láttam,
ilyen szépnövésűt és ilyen gyöngédet. Talán Aphrodité a legkisebb Khariszt
fogadta szolgálatába. Addig forgattam a nyakamat, hogy lássam, míg elfáradtam,
de a látásával nem tudok betelni. Örömest meghalnék, csak az enyém lenne, s még
az olümposzi istenekkel sem cserélnék, ha az én hitvesem volna és az én
házamban lakna Héró. S ha már nem lehet a te papnőd az enyém, akkor legalább
hozzá hasonló feleséget adj nekem, Küthereia.
De Leandrosz, amint meglátta a
leányt, nem akarta magába fojtani szerelmét. Legyőzték Erósz tüzes nyilai, és
nem akart élni sem tovább Héró nélkül. A szem a szerelem útja, szemükön
keresztül hatol az ifjak szívébe Erósz nyila. A szerelem legyőzte Leandrosz
szégyenkező habozását, szemével intett Hérónak, Héró is visszaintett néma
jelekkel. Felemelkedett az ifjú lelke a boldogságtól, mert gondolta, hogy a
leány is viszonozza szerelmét.
Mikor leáldozott a nap, és feltűnt
az égen Heszperosz, az esti csillag, vakmerően a leányhoz lépett Leandrosz.
Akkor már az éjszaka sötétkék köde is leszállt, s Leandrosz szelíden
megszorította a leány rózsaszínű ujjait, és mélyet sóhajtott. A Leány
hallgatott, s visszahúzta kezét, de Leandrosz a templom zugába vonta, ott
megcsókolta illatos nyakát, és így beszélt hozzá:
-
Küprisz után Küprisz, második Athéné – mert földi asszonyok nevén nem
szólítlak, Zeusz leányaihoz mondalak csak hasonlónak -, boldogok a te szüleid.
Hallgasd meg könyörgő szavaimat: Küprisz papnője vagy, ne vesd meg Küprisz
ajándékát, a szerelmet. Mint oltalomkereső fohászkodom hozzád, végy
pártfogásodba, de ha akarod, fogadj el férjednek, számodra ejtettek el engemet
a vadászó Erósz nyilai. Küprisz, a szerelem istennője küldött engemet tehozzád,
és nem Hermész, a játszi véletlen istene vezetett. Tudod, Arkadia hős leányát,
Atalantét is Aphrodité haragja kényszerítette, hogy viszonozza Meilanión
szerelmét. Engedj hát te is, kedves, és ne ébreszd fel Küprisz haragját.
Így szólt, és az ifjú minden szava
szerelmet keltett a leány szívében. Szótlanul szegezte földre tekintetét Héró,
hogy Leandrosz ne lássa meg, amint pirosra festette arcát a szemérem. Válla
körül összébb fogta a khitónt, már befogadta ő is a keserű és mégis édes
szerelmet, s a szíve felmelegedett az édes tűztől. Csak nagy későre felelt
Leandrosznak, édes hangján, és arcáról a szűzi szemérem pirossága ragyogott:
-
A te szavaidra még a szikla is megindulna, idegen. Ugyan ki tanított a
megvesztegető szavak útjaira téged? Jaj nekem, ki hozott az én szülőhazámba?
Mert én nem lehetek a te hitvesed soha, ismeretlen vagy itt, bízni sem lehet a
szavadban, és az én szüleim sohasem egyeznének bele a házasságunkba. Ha pedig
gyakran jársz a mi városunkba, nyelvükre vesznek majd minket az emberek, mert
örülnek, ha megszólhatnak valakit, s ami titokban történik, hamarosan a
keresztutakon beszélnek róla. Mondd meg, és ne titkold nevedet, hazádat: az én
nevem Héró, ez az égbe nyíló híres torony a lakásom, egyetlen szolgálóval lakom
benne, Szésztosz városa előtt, a hullámverte parton. Csak a tenger a szomszédom,
így akarta szüleim kegyetlen elhatározása. Nincsenek leánypajtások a
közelemben, sem legények tánca nem vár engem, éjjel-nappal csak a viharos
tenger felől hallatszik fülembe a habok zúgása.
Szólt, és rózsás arcát kendőjébe
rejtette, mert ismét szégyellte magát, hogy máris többet mondott, mint amennyit
illett volna.
Szerencse, hogy Erósz, a mindenkit
legyőző kis isten, akin sebet ejt nyilaival, meg is gyógyítja újra, jó
tanáccsal segítve a szerelmest. Leandrosz is Erósz tanácsára hallgatva beszélt
így a leánnyal:
-
Szépséges szűz, a te szerelmedért a tengert is átúszom szívesen, dagály idején,
amikor nem járnak a hajók sem rajta. Nem félek a mély örvénytől, sem a vihar
zúgásától, eljövök hozzád minden éjjel, átúszva a Hellészpontosz vizét, hiszen
nem is lakom messze, csak itt szemben a te városoddal, Abüdoszban. Csak arra
kérlek, hogy gyújts fáklyákat magas tornyodban, s mutasd fel a túlsó partról a
sötétben, hogy lássam, merre hív a szerelem, és csillag gyanánt világítson
számomra a te fáklyád. Ezt akarom nézni és nem Boótészt, sem az Óriónt vagy a
szekér csillagkép útját, úgy jutok biztosan a túlsó partra, a szerelem édes
kikötőjébe. Hanem vigyázz, kedves, hogy a fúvó szelek el ne oltsák a fáklyát,
fényhordozó egyetlen vezetőmet, amelyre életemet bízom. S ha tudni akarod te is
az én nevemet: Leandrosz az én nevem, a szépkoszorús Héró fejére.
Így tartottak titkon esküvőt a
szeretők, és csak az egy szál fáklya volt a tanú, mikor megesküdtek, hogy
megőrzik híven szerelmüket és a hitvesi hűséget, Héró, hogy a fáklyát minden
éjszaka meggyújtja, Leandrosz, hogy minden éjszaka átússza a tengert. Aztán
visszatért Leandrosz Abüdoszba, és attól kezdve napról napra csak az éjszakát
lesték, amikor meglátogathatta Leandrosz a hitvesét.
Megjött már sötétkék lepelben az
éjszaka köde, meghozva az álmot az emberek szemére, de Leandroszt vágyódó lelke
nem hagyta aludni. Kiment a zúgó tenger partjára, és a várva várt fáklya
feltűnését leste. Amint észrevette Héró, hogy leszállt már az éj sötét homálya,
felmutatta a fáklyát. S hogy a kigyulladt fáklya, a türelmetlen Leandrosz
lelkét is lángra gyújtotta Erósz, az égő fáklyával ő is együtt égett. Az
eszeveszett hullámok zajgását hallva a tengeren, először megremegett, de aztán
összeszedte bátorságát, és így biztatta önmagát:
-
Félelmetes a szerelem, és kegyetlen a tenger: a tenger hűs vízzel vesz körül, a
szerelem pedig tűzzel éget belülről. Őrizd a tüzet, szívem, és ne félj az áradó
tengertől. A szerelem vár a túlsó parton, mit bánod az őrjöngő habokat? Hát nem
tudod, hogy Aphrodité is a tengerből született, és ugyanaz az istennő uralkodik
a tengeren, mint a mi szenvedéseinken?
Azzal levetkőzött, ruháit a fejére
kötötte, és a parttól egy ugrással a tengerbe vetette magát. És úszott
kitartóan, egyre csak az égő fáklyát tartva szem előtt. Héró a toronyban
magasra tartotta a fáklyát, s amerről a szél fújt, kendőjével óvta gondosan a
lángot, amíg csak Leandrosz el nem érte a szésztoszi partot. Akkor eléje ment,
a toronyhoz vezette, és az ajtóban szótlanul ölelte meg: ez még lihegett a
fáradtságtól, és ázott haján csillogtak a tenger sós cseppjei. Bevezette
szobájába, letörölte bőréről a tenger szennyét, és illatos rózsaolajjal kente
meg, hogy enyhítse rajta a tenger sós szagát. S lefektette a kerevetre, és
szerelmes szavakkal hajolt föléje:
-
Szerelmesem, sokat kell szenvedned értem, nem szenvedett ennyit senki a
szerelmeséért. Szerelmesem, sokat szenvedtél, de most már felejtsd a sós vizet,
a haragosan zúgó tenger halszagát, és pihentesd meg ölemben verejtékező
homlokodat.
Így ment ez nap mint nap, csak
éjszaka láthatta meg hitvesét Leandrosz, és senki sem tudta Héróról, hogy férje
van. De megjött a zúzmarás tél, hideg szeleivel, és a tenger színét vad téli
viharok verték fel. Akkor már nem bízott a hajós a tengerben, és szárazra vonta
fekete hajóját. Hanem Leandroszt most sem tartotta vissza a félelem, a torony
hívta, hogy az őrjöngő tenger habjait is állja, s az ismerős fáklya fényével
vezette, de hajh, most kegyetlen volt és megbízhatatlan a vezetése. Bár inkább
Leandrosz nélkül maradt volna szegény Héró tavaszig, és ne gyújtotta volna meg
addig a fáklyát! De a végzet és a vágy ellenállhatatlanul kényszerítették. És
hívogató kezében nem Erósz fáklyája ragyogott, hanem Moira csábító jeladása.
Éjszaka volt, mikor legerősebben
támadnak fel a szelek, és mind egyszerre csapnak a torlódó hullámokra.
Leandrosz akkor is a tenger zúgó hátán küzdötte magát előre, a part felé, ahol
kedvesét remélte. Már habra hab tolult, kavargott a víz, és a levegőégig
csapott fel a tenger, mindenfelől a viaskodó szelek zúgása hallatszott. A
Zephürosszal szembe Eurosz szele fújt, Notosz és Boreaszt fenyegette hangosan,
és iszonyúan morajlott a tenger.
Leandrosz az engesztelhetetlen
örvények között sokszor fohászkodott a Tengeri Aphroditéhez, és sokszor magához
a tenger urához, Poszeidónhoz. S a kegyetlen északi szelet, Boreaszt arra
emlékeztette, hogy ő is volt szerelmes, Óreithüiába, a szép athéni
királyleányba. De senki sem segítette, és Erósz sem védte meg a Moiráktól.
Mindenfelől ellene tornyosultak a hullámok, s már lankadtak az izmai, a
szennyes ár ellepte a száját és innia kellett a sós vízből. Kétségbeesetten
kereste a partot, de a gonosz szél kioltotta a fáklyát és a fáklyával együtt a
sokat szenvedett Leandrosz életét és szerelmét.
Keserű szavakkal szidta ezalatt a
szeleket Héró, és Leandrosz már halott volt, amikor ő még mindig várta. Nem
jött álom a szemére, nyugtalanul állt és nézte a tengert, s mint a tenger
habja, a lelke is siralmas gondok közt hánykolódott. És megjött a Hajnal, de
nem látta meg szerelmesét akkorra sem Héró. Nézett erre, nézett arra, a tenger
széles hátára meresztette tekintetét, hátha megpillantja valahol férjét, hátha
csak eltévedt Leandrosz, amikor kialudt a fáklya fénye. S amikor meglátta a torony
lábánál, a hegyes sziklától sebzetten, férje partra vetett holttestét,
megszaggatta hímzett khitónját a keblén, és leugrott ős is a magas toronyból.
Menten meghalt ő is halott férje mellett: a hű szeretők a halálban sem hagyták
el egymást.
/Írta: Trencsényi-Waldapfer Imre/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése