A budai kocsmák páratlanok a maguk
nemében! A „Fehér Páva” a Rácváros egyik kis utcájában állt, az udvaron egy pár
öreg eperfa tartott árnyékot az asztalok fölé. A ház egy bizonyos Jahodovska
nevű lengyel özvegyasszonyé volt, aki nagyon nyájasan viselkedett a
vendégeivel. Nem sokan jártak a „Pává”-ba, ki kellett érdemelni a törzsvendég
címet a tulajdonosnőnél.
Jahodovska lányát, Johankát hívták
„sipsiricá”-nak, ami bakfist jelentett lengyelül. Az ártatlan gyermek
legtöbbször a szobában ült, és a „Szeretnék szántani” kezdetű dalt gyakorolta.
Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg a girbe-gurba
arcocskáját. Druzsba úr, a keresztapja játékosan évődött a tizenöt éves lánnyal:
- Hej, sipsirica, aztán tudod-e már, hogy mi az
az udvarló?
-
Még eddig nem tanultuk – felelte sipsirica ártatlanul.
A „Fehér Páva” törzsközönségéhez
tartozott Druzsba tanár úron kívül Kovik István doktor a Vízivárosból, és egy
tót földesúr, Mliniczky Pál, aki gyakran törve beszélte a magyar nyelvet. A
másik asztalnál miniszteri tisztviselők játszottak preferánszot.
A nyár második felében kezdett a
kocsma kerthelyiségében feltűnni egy piperkőc öregúr. Mindig csütörtökön
állított be, odakinn fiáker várta. Amíg megiszogatta a meszely borát, tán két
forint árát állt a kocsi, úgyhogy nagy úr lehetett. Senki sem tudta, hogy ki
lehet. Egy másik rejtélyes figura is ekkor tűnt fel, Wesselényi-mellkasú,
hegyesre kifent bajszú, középkorú férfi volt. Jahodovska szívesen hordta neki a
fröccsöket, mert a férfi gyakran virággal lepte meg, a sipsiricának pedig egy
alkalommal papagájt hozott ajándékba.
A törzsasztalnál hamarosan zokon
vették, hogy Jahodovska kivételezik az új vendéggel. Mliniczky úr sértésnek
tekintette, hogy a megrendelt fél rántott csirkéjében két fejet talált, míg a
gyűrűs kezű Herkules már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával,
hogy: ki él tovább? Mliniczky szikrázó szemekkel, kivörösödött homlokkal
panaszolta föl az esetet a kocsmárosnénak, aki alig tudta lecsillapítani.
Kovik úr hozta a hírt néhány nap
múltán, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevű nyugalmazott
zsandár, és hogy nőül akarja venni Jahodovskát. Druzsba tanár úr, aki titkon
maga is ilyen gondolatokat szövögetett, nyugtalan és bánatos lett a hírre.
Amikor nyíltan rákérdezett Jahodovskánál a dologra, az asszony felkacagott:
-
Ostobaság! Hiszen nekem nagy lányom van, s én csak őérte élek. Hát minek volna
nekem a férj?
-
Kegyed nemesen gondolkozik – felelte a tanár -, és remek anya.
A kedélyek megnyugodtak, nem történt
semmi egészen őszig, hacsak az nem, hogy Kovik úr egy csütörtökön az ismeretlen
öregúr után vitte az ottfelejtett zsebkendőjét ( kilencágú korona volt rajta),
de az öregúr tagadta, hogy méltóságos lenne. Az asztalok beköltöztek a házba,
mert odakint csípősre vált az idő.
Druzsba tanár úr egy októberi
vasárnapon arra lett figyelmes a templomban, hogy a pap Jahodovskát és a
Manusek Vince nevű zsandárt hirdeti ki mint házasulandó feleket. Nem akart
hinni a fülének. Továbbadta a hírt az asztaltársaságnak, de elhatározta, hogy
nem megy többé a „Fehér Pává”-ba. Aznap este Jahodovska maga hozta elő a kényes
témát:
-
Hát igenis, beleugrottam. Isten látja a lelkemet, hogy sipsiricáért teszem. Nem
akarom, hogy elhervadjon, de hát én kötve vagyok az üzlethez. Meg kell hoznom
ezt az áldozatot a lányomért.
A törzsvendégek valósággal
meghatódtak. Milyen áldozatkész anya! A férj pedig hamarosan beilleszkedett a
társaságba. A következő nyár együtt találta az egész kompániát, kivéve Druzsba
tanárt. Manusek észrevehetően kedveskedett a vendégeknek, hol százesztendős
szilvóriumot hozatott a Szerémségből, hol bólét csinált szamócából és
vörösborból. Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis
parázs dínom-dánomába.
A sipsirica egyik pillanatról a
másikra nagyot változott. Vállban megszélesedett, és csak úgy sugárzott belőle
a szépség. Druzsba tanár úr ugyanakkor azt tapasztalta, hogy nebulóin kitört a
versírási láz. Amikor azt is megfigyelte, hogy majd mindegyik versben előfordul
a „rohanna-Johanna” rím, elfogta a gyanú, hogy ez a szépség a sipsirica lesz.
Elővette a pedellust, Kutorait, hogy nem vett-e észre valami megbotránkoztatót
a napokban.
-
De, igenis észrevettem – felelte Kutorai. – Egy cvikkert találtam az
éjjeliszekrényemen, de a feleségem azt mondta, nem tudja, kié. Másnap a gimnáziumban
hallom, hogy Lemer tanár úr elvesztette a cvikkerét. Behoztam, s mikor
megmutattam neki, azt mondta: „Nini, a cvikkerem!” Hát nem tudom azóta, mit
gondoljak.
Druzsba tanár úr nem éppen erre
gondolt, de a pedellustól azt is megtudta, amire kíváncsi volt: amióta nem jár
a „Pává”-ba, a diákjai annál szívesebben időznek ott. Erre azt gondolta, hogy
most már van oka visszatérni a baráti társasághoz, hiszen a diákjait kell
elriasztania a kocsmából. Így okot lelve a békülésre, betért még egy ékszerboltba,
s vett ajándékul egy arannyal befuttatott ezüstmalacot.
A „Pává”-hoz érve azonban nagy
sokadalom fogadta. Jahodovska éppen kiadta az útját a zsandárnak. Elmondta
mindennek, léhűtőnek, naplopónak, végül Manusek alig tudott kimenekülni a
kertkapun. Még a kitekert nyakú papagájt is utánahajította a felbőszült
asszony.
Estére, mintha mi sem történt volna,
a kocsma megtelt vendégekkel, s Jahodovska nem rejtette véka alá véleményét:
-
Nem volt rossz ember, sajnálom is, de én anya vagyok. A leányom jövője van
veszélyeztetve, ez az ingyenélő, moly elherdálja mindenünket. Eltávolítottam
őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha a leányom jövője forog kockán.
Ekkor fogant meg Mliniczky agyában
az ötlet, hogy le kéne festetni Jahodovskát gloriolával a feje körül, s
megajándékozni a képpel. Druzsba tanár hamarosan visszatért az
asztaltársaságba. Megfigyelték, hogy sipsirica mindig akkor öltözik
legcsinosabb ruhájába, amikor csütörtökön az elegáns öregúr megjelenik.
Újabb rejtély volt, hogy valahogyan
kiszivárgott: a kocsmárosné tízezer forintot helyezett el a takarékpénztárban.
Ez utóbbi hír Druzsba tanárt arra a gondolatra juttatta, hogy Jahodovskának
igen csinos homloka van, s kezdte elfelejteni a sértődését. Egy idő óta nem
látták sipsiricát, a kocsmárosné pedig azt felelte, amikor kérdezték, hogy
Krakkóba küldte a nénikéjéhez, hadd mulasson és lásson a gyermek.
A gondos anya viselkedése napirendre
hozta a glóriás festmény tervét. Az asztaltársaság tagjai gyűlést rendeztek és
fel is kértek egy Topánfalvy Győző nevű piktort, aki hozzáfogott a megrendelt
képhez. Csak a rejtélyes öregurat nem sikerült adakozásra bírni, mert épp a
sipsirica elutazásával egy időben ő is eltűnt.
A gimnáziumban a nyári vizsgák ideje
volt, amikor az az értesítés érkezett, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi
ügyvéd a gimnáziumra hagyta Zsám faluban levő ingatlanait, mégpedig úgy, hogy
azok haszna a tanári kar tagjai között kerüljön évenként felosztásra. Lett
öröm, és mert a tanári testület logikusan gondolkodott, Druzsba urat, a
földrajz és természetrajz küldték ki megszemlélni a birtokot. Druzsba tanár úr
fogta tehát a lepkegyűjtő hálóját, és elköszönve az asztaltársaságtól elutazott
Zólyom vármegyébe.
A pedellussal, Kutoraival utazott, s
ahol vonat már nem közlekedett, nyikorgó szekéren folytatták útjukat. Druzsba
időnként leszállt botanizálni. A Radvánszkyak egyik kastélyában meg akartak
szemlélni egy különleges virágot, az „irupé”-t, de már csak hűlt helyét
találták, mert egy zsámi bányamunkás belopódzott a kertbe, és ellopta. Az
apamályi aklon túl, a hegyes, sziklás vidéken eltört a kocsijuk. Szerencsére
éppen arra járt egy üres bricska, az vitte őket Zsámig.
Báró Wildungen Pál fogadta őket, aki
a zsámi kőszénbánya igazgatója volt. Vacsorával vendégelte meg őket. A báró nem
sokra becsülte a Kopál-féle birtokot, szén nincs alatta, művelni sem igen
lehet, juh-legelőnek alkalmas, de van rajta egy kastély, nem is messze, tán
négy kilométernyire hozzájuk.
-
Lakik benne valaki? – kérdezte Druzsba.
-
Titokzatos dolog – felelte a báró -, a kastélyt egy öregúr bérelte ki,
renováltatta, valóságos kacsalábon forgó palotát csináltatott a romos
épületből. Hetekig hordták a társzekerek a bútorokat, szőnyegeket, majd
pónilovakat, angóra-macskát és más állatokat hozatott, végül a személyzet:
kertész, szakács, szerecsen szolga és hat kis udvarhölgy költözött be. Legvégül
üvegbatárban megjött az úrnő is. Az öregúr néhány napig vele maradt, aztán
elutazott. Igen ritkán jön megnézni, olyankor sípot fúj, és akkor megnyílik
dübörögve a kapu, más halandó előtt csukva marad.
Druzsba úr elszomorodott a hírre,
hogy nem juthat be a kastélyba. Szerencséjére az ablakon keresztül kihallgatta
a két Wildungen-leányka fecsegését. Az idősebbik a Druzsba óraláncán fityegő
aranymalacról csacsogott, meg hogy biztosan megkapná cserébe, ha elmondaná a
tanárnak, hogyan juthat be a kastélyba. Megleste a bátyját, aki egy
különlegesen nagy liliomféle virággal a bányába igyekezett, majd azt is látta,
hogy a kastély úrnője ezt követően kikocsizik, és a kezében már ott a virág.
Délelőtt Druzsba megszemlélte a
Kopál-birtokot, s egy alkalmas pillanatban, mikor a fiatal báróval kettesben
maradt, felfedte, hogy tud a titkáról, vigye őt a kastélyba. Amíg Wildungen a
bányába ereszkedett, a tanár a környéket vizsgálgatta. Kutorai egy
szarvasagancsot talált.
-
Hát magának nagy szerencséje van a szarvakkal – vetette oda neki Druzsba.
Kisvártatva visszatért a
Wildungen-fiú, egy postagalambot hozott. Üzenetet küldtek a várba, hogy az
érkező úrnak mutassák meg az épületet és a kertet. Ha az üzenet a szokott módon
érkezik, a várnagy azt fogja hinni, onnan jött, ahonnan kapni szokta.
Druzsba a bárónál gondterhelten
készült a kalandos útra. Még végrendeletet is fogalmazott, amiben növényeit a
Nemzeti Múzeumra, jegyzeteit a Tudományos Akadémiára, bicskáját pedig a
házmesterné kisfiára hagyta. Az arany szerencsemalacot a Wildungen-leánykának
adta. Hamarosan a kastély hatalmas kapuja előtt állt, az pedig megnyílt előtte.
Rögtön egy medvével találta magát
szembe, de a félelmetesnek látszó állat eloldalgott az odújába, amikor egy
szürke ruhás öregúr ráparancsolt. Druzsbát csodálatos kerten vezette keresztül.
A lépcső mellett kőoroszlánok helyett két acsarkodó vérebet pillantott meg. A
kastélyban pompás festmények és bútorok között haladt végig. Az ebédlő faragott
székeit vizsgálgatva síri hangra lett figyelmes:” Ne menj tovább, ha kedves az
életed!” Reszketve követte tovább a várnagyot. Ekkor egy majom szaladt
keresztül a termen, kezében borotvával. A folyosón egy gyermek éppen a majom
ketrecébe bújt el előle.
-
Nini, egy gyermek, hogy jutott ide? – kérdezte a major domust.
-
Hizlaljuk, hogy megegyük. A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó
is – felelte az, és csettintett a szájával.
Druzsbát a rosszullét kerülgette,
amikor a biliárdteremben megpillantotta Jahodovskát, életnagyságban. Rosszul
lett, úgy kellett a szabad levegőre, a park egyik padjához vezetni. Egy csendes
tavacska partján tért magához, de még mindig fel volt dúlva.
Ekkor hat kis udvarhölgy jelent meg,
majd hetedikként a kis úrnő is. Megpillantotta a tanárt, és nevetve futott oda
hozzá:
-
Keresztapám!
-
Sipsirica! Lehetséges? Te vagy az? – kérdezte Druzsba, majd hirtelen kezdett összeállni
a fejében minden. - A biliárdszobában ugye anyád arcképe van?
-
Igen, forográfiáról festették.
-
Akkor hát nem vagyok megbolondulva. Azt hittem, kísértetet látok, hiszen azok a
síri hangok…
-
Az biztosan a bolondos Weszelny kapitány tréfája.
-
De hogy jutsz te ide Krakkóból? – kérdezte a leányt.
Sipsirica pedig elmesélte neki, hogy
a kastély azé a titokzatos öregúré, akit a „Pává”-ból ismerhet, akire
csütörtökönként a fiáker várt a kocsma előtt. Ő pedig ennek a nagy hatalmú,
dúsgazdag excellenciás úrnak a barátnéja. Druzsba fölszisszent, majd megragadta
sipsirica kezét, hogy elvigye ebből a fertőből. Átlátta már, honnan volt
Jahodovskának tízezer forintja a takarékban. Dúlt arccal, rángatózó ajakkal szédelgett
ki a kastélyból.
Amióta felvidéki utazásából
hazatért, Druzsba tanár úr emberkerülő lett. Topánfalvy, a piktor elkészült a
glóriás festménnyel, ám amikor elvitte a tanár lakására, az felugrott,
megtaposta a festményt, beszakította a cipője sarkával, ugrált, tombolt. A
művész megrettenve menekült.
A tanári kar küldöttséget menesztett
Druzsba tanár úrhoz, hogy meggyőződjenek hogylétéről. Ő szorgalmasan dolgozott
a jelentésén, amiben beszámol a zsámi birtok állapotáról. Beleírta egész
háborgó lelkét, megnevezte a piperkőc nagyurat, aki tízezer forinton
megvásárolta Jahodovskától sipsiricát, és hermetikusan elzárva tartja. Amikor
szeptemberben felolvasták a tanári értekezleten, Druzsba nem volt jelen. Nem
tudták eldönteni, lehet-e ilyen aljas dolgot föltenni egy ilyen hófehér jellemű
főúrról.
Hanem másnap már két lap is közölte
a szenzációt, monogrammal megnevezve a főúrat, és hamarosan az egész város
erről beszélt. Druzsbát pedig egy előkelő öltözetű úr kereste fel, hogy a
miniszterhez kísérje, aki olvasván a cikkeket, a részletek iránt érdeklődött.
Druzsbát balsejtelem gyötörte, húzta az időt, de végül csak beszállt a kocsiba.
Az pedig csak robogott, robogott végig a városon, míg egy különös kastély előtt
állt meg. Nem a minisztériumba vitték, azt mondták neki, hogy ez a miniszter
nyaralója. Ő belépett, és rácsukódott a lipótmezei tébolyda kapuja.
A zsámi ügyből parlamenti
interpelláció kerekedett. Az egész „Páva”-beli asztaltársaság jelen volt a
karzaton, amikor a miniszter megadta az interpellációra a választ:
-
A zsámi kastély ügyét illetően: Kopál ügyvédtől ezt egy Catherina Maylingen
nevű, poroszországi illetőségű koros úrhölgy bérelte. Hogy őt a gróf egyszer
meglátogatta, ez nem olyan este, tisztelt Ház, mely egy miniszterre bárminemű intézkedés
és közbelépés szükségét hárítaná ( derültség és helyeslés a jobboldalon.)
Világos tehát, hogy minden híresztelés, amely egy bizonyos budai polgárlányról
szól, ki eközben Krakkóban tartózkodott, csupán egy bomlott, lázas agy terméke:
ezért a szóban forgó tanárt ennek megfelelően elmebetegként ápolják a megfelelő
helyen.
A Ház a választ tudomásul vette,
csak egy rekedtes hang jegyezte meg a karzaton, amikor az ülésnek vége lett,
hogy:
-
Meg mernék rá esküdni, hogy igaz, amit Druzsba állít!
A robosztus alakot senki sem ismerte
meg, csak a „Páva” törzsvendégei. Manusek Vince volt az.
Szép csöndes májusi nap volt, s a
képviselő urak egy része úgy döntött, hogy a budai kiskocsma teraszán költi el
a vacsoráját. Nagy sürgés-forgás volt a „Pává”-ban. A sipsirica is segített
kiszplgálni. Mliniczky sajnálkozva jegyezte meg:
-
A leányka sokat szenvedte meg, mióta hazakerült Krakkóból. Szégyenli az ügyet,
ami persze hogy nem igaz. Hiszen Jahodovska imádja. Dehogy adta el! Hanem hát
szegény Druzsba bolondult meg…Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy
fröccset!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése