Mikszáth Kálmán: A sipsirica

A budai kocsmák páratlanok a maguk nemében! A „Fehér Páva” a Rácváros egyik kis utcájában állt, az udvaron egy pár öreg eperfa tartott árnyékot az asztalok fölé. A ház egy bizonyos Jahodovska nevű lengyel özvegyasszonyé volt, aki nagyon nyájasan viselkedett a vendégeivel. Nem sokan jártak a „Pává”-ba, ki kellett érdemelni a törzsvendég címet a tulajdonosnőnél.

Jahodovska lányát, Johankát hívták „sipsiricá”-nak, ami bakfist jelentett lengyelül. Az ártatlan gyermek legtöbbször a szobában ült, és a „Szeretnék szántani” kezdetű dalt gyakorolta. Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg a girbe-gurba arcocskáját. Druzsba úr, a keresztapja játékosan évődött a tizenöt éves lánnyal:

-           Hej, sipsirica, aztán tudod-e már, hogy mi az az udvarló?

-          Még eddig nem tanultuk – felelte sipsirica ártatlanul.

A „Fehér Páva” törzsközönségéhez tartozott Druzsba tanár úron kívül Kovik István doktor a Vízivárosból, és egy tót földesúr, Mliniczky Pál, aki gyakran törve beszélte a magyar nyelvet. A másik asztalnál miniszteri tisztviselők játszottak preferánszot.

A nyár második felében kezdett a kocsma kerthelyiségében feltűnni egy piperkőc öregúr. Mindig csütörtökön állított be, odakinn fiáker várta. Amíg megiszogatta a meszely borát, tán két forint árát állt a kocsi, úgyhogy nagy úr lehetett. Senki sem tudta, hogy ki lehet. Egy másik rejtélyes figura is ekkor tűnt fel, Wesselényi-mellkasú, hegyesre kifent bajszú, középkorú férfi volt. Jahodovska szívesen hordta neki a fröccsöket, mert a férfi gyakran virággal lepte meg, a sipsiricának pedig egy alkalommal papagájt hozott ajándékba.

A törzsasztalnál hamarosan zokon vették, hogy Jahodovska kivételezik az új vendéggel. Mliniczky úr sértésnek tekintette, hogy a megrendelt fél rántott csirkéjében két fejet talált, míg a gyűrűs kezű Herkules már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább? Mliniczky szikrázó szemekkel, kivörösödött homlokkal panaszolta föl az esetet a kocsmárosnénak, aki alig tudta lecsillapítani.

Kovik úr hozta a hírt néhány nap múltán, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevű nyugalmazott zsandár, és hogy nőül akarja venni Jahodovskát. Druzsba tanár úr, aki titkon maga is ilyen gondolatokat szövögetett, nyugtalan és bánatos lett a hírre. Amikor nyíltan rákérdezett Jahodovskánál a dologra, az asszony felkacagott:

-          Ostobaság! Hiszen nekem nagy lányom van, s én csak őérte élek. Hát minek volna nekem a férj?

-          Kegyed nemesen gondolkozik – felelte a tanár -, és remek anya.

A kedélyek megnyugodtak, nem történt semmi egészen őszig, hacsak az nem, hogy Kovik úr egy csütörtökön az ismeretlen öregúr után vitte az ottfelejtett zsebkendőjét ( kilencágú korona volt rajta), de az öregúr tagadta, hogy méltóságos lenne. Az asztalok beköltöztek a házba, mert odakint csípősre vált az idő.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon arra lett figyelmes a templomban, hogy a pap Jahodovskát és a Manusek Vince nevű zsandárt hirdeti ki mint házasulandó feleket. Nem akart hinni a fülének. Továbbadta a hírt az asztaltársaságnak, de elhatározta, hogy nem megy többé a „Fehér Pává”-ba. Aznap este Jahodovska maga hozta elő a kényes témát:

-          Hát igenis, beleugrottam. Isten látja a lelkemet, hogy sipsiricáért teszem. Nem akarom, hogy elhervadjon, de hát én kötve vagyok az üzlethez. Meg kell hoznom ezt az áldozatot a lányomért.

A törzsvendégek valósággal meghatódtak. Milyen áldozatkész anya! A férj pedig hamarosan beilleszkedett a társaságba. A következő nyár együtt találta az egész kompániát, kivéve Druzsba tanárt. Manusek észrevehetően kedveskedett a vendégeknek, hol százesztendős szilvóriumot hozatott a Szerémségből, hol bólét csinált szamócából és vörösborból. Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dínom-dánomába.

A sipsirica egyik pillanatról a másikra nagyot változott. Vállban megszélesedett, és csak úgy sugárzott belőle a szépség. Druzsba tanár úr ugyanakkor azt tapasztalta, hogy nebulóin kitört a versírási láz. Amikor azt is megfigyelte, hogy majd mindegyik versben előfordul a „rohanna-Johanna” rím, elfogta a gyanú, hogy ez a szépség a sipsirica lesz. Elővette a pedellust, Kutorait, hogy nem vett-e észre valami megbotránkoztatót a napokban.

-          De, igenis észrevettem – felelte Kutorai. – Egy cvikkert találtam az éjjeliszekrényemen, de a feleségem azt mondta, nem tudja, kié. Másnap a gimnáziumban hallom, hogy Lemer tanár úr elvesztette a cvikkerét. Behoztam, s mikor megmutattam neki, azt mondta: „Nini, a cvikkerem!” Hát nem tudom azóta, mit gondoljak.

Druzsba tanár úr nem éppen erre gondolt, de a pedellustól azt is megtudta, amire kíváncsi volt: amióta nem jár a „Pává”-ba, a diákjai annál szívesebben időznek ott. Erre azt gondolta, hogy most már van oka visszatérni a baráti társasághoz, hiszen a diákjait kell elriasztania a kocsmából. Így okot lelve a békülésre, betért még egy ékszerboltba, s vett ajándékul egy arannyal befuttatott ezüstmalacot.

A „Pává”-hoz érve azonban nagy sokadalom fogadta. Jahodovska éppen kiadta az útját a zsandárnak. Elmondta mindennek, léhűtőnek, naplopónak, végül Manusek alig tudott kimenekülni a kertkapun. Még a kitekert nyakú papagájt is utánahajította a felbőszült asszony.

Estére, mintha mi sem történt volna, a kocsma megtelt vendégekkel, s Jahodovska nem rejtette véka alá véleményét:

-         Nem volt rossz ember, sajnálom is, de én anya vagyok. A leányom jövője van veszélyeztetve, ez az ingyenélő, moly elherdálja mindenünket. Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha a leányom jövője forog kockán.

Ekkor fogant meg Mliniczky agyában az ötlet, hogy le kéne festetni Jahodovskát gloriolával a feje körül, s megajándékozni a képpel. Druzsba tanár hamarosan visszatért az asztaltársaságba. Megfigyelték, hogy sipsirica mindig akkor öltözik legcsinosabb ruhájába, amikor csütörtökön az elegáns öregúr megjelenik.

Újabb rejtély volt, hogy valahogyan kiszivárgott: a kocsmárosné tízezer forintot helyezett el a takarékpénztárban. Ez utóbbi hír Druzsba tanárt arra a gondolatra juttatta, hogy Jahodovskának igen csinos homloka van, s kezdte elfelejteni a sértődését. Egy idő óta nem látták sipsiricát, a kocsmárosné pedig azt felelte, amikor kérdezték, hogy Krakkóba küldte a nénikéjéhez, hadd mulasson és lásson a gyermek.

A gondos anya viselkedése napirendre hozta a glóriás festmény tervét. Az asztaltársaság tagjai gyűlést rendeztek és fel is kértek egy Topánfalvy Győző nevű piktort, aki hozzáfogott a megrendelt képhez. Csak a rejtélyes öregurat nem sikerült adakozásra bírni, mert épp a sipsirica elutazásával egy időben ő is eltűnt.

A gimnáziumban a nyári vizsgák ideje volt, amikor az az értesítés érkezett, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd a gimnáziumra hagyta Zsám faluban levő ingatlanait, mégpedig úgy, hogy azok haszna a tanári kar tagjai között kerüljön évenként felosztásra. Lett öröm, és mert a tanári testület  logikusan gondolkodott, Druzsba urat, a földrajz és természetrajz küldték ki megszemlélni a birtokot. Druzsba tanár úr fogta tehát a lepkegyűjtő hálóját, és elköszönve az asztaltársaságtól elutazott Zólyom vármegyébe.

A pedellussal, Kutoraival utazott, s ahol vonat már nem közlekedett, nyikorgó szekéren folytatták útjukat. Druzsba időnként leszállt botanizálni. A Radvánszkyak egyik kastélyában meg akartak szemlélni egy különleges virágot, az „irupé”-t, de már csak hűlt helyét találták, mert egy zsámi bányamunkás belopódzott a kertbe, és ellopta. Az apamályi aklon túl, a hegyes, sziklás vidéken eltört a kocsijuk. Szerencsére éppen arra járt egy üres bricska, az vitte őket Zsámig.

Báró Wildungen Pál fogadta őket, aki a zsámi kőszénbánya igazgatója volt. Vacsorával vendégelte meg őket. A báró nem sokra becsülte a Kopál-féle birtokot, szén nincs alatta, művelni sem igen lehet, juh-legelőnek alkalmas, de van rajta egy kastély, nem is messze, tán négy kilométernyire hozzájuk.

-          Lakik benne valaki? – kérdezte Druzsba.

-          Titokzatos dolog – felelte a báró -, a kastélyt egy öregúr bérelte ki, renováltatta, valóságos kacsalábon forgó palotát csináltatott a romos épületből. Hetekig hordták a társzekerek a bútorokat, szőnyegeket, majd pónilovakat, angóra-macskát és más állatokat hozatott, végül a személyzet: kertész, szakács, szerecsen szolga és hat kis udvarhölgy költözött be. Legvégül üvegbatárban megjött az úrnő is. Az öregúr néhány napig vele maradt, aztán elutazott. Igen ritkán jön megnézni, olyankor sípot fúj, és akkor megnyílik dübörögve a kapu, más halandó előtt csukva marad.

Druzsba úr elszomorodott a hírre, hogy nem juthat be a kastélyba. Szerencséjére az ablakon keresztül kihallgatta a két Wildungen-leányka fecsegését. Az idősebbik a Druzsba óraláncán fityegő aranymalacról csacsogott, meg hogy biztosan megkapná cserébe, ha elmondaná a tanárnak, hogyan juthat be a kastélyba. Megleste a bátyját, aki egy különlegesen nagy liliomféle virággal a bányába igyekezett, majd azt is látta, hogy a kastély úrnője ezt követően kikocsizik, és a kezében már ott a virág.

Délelőtt Druzsba megszemlélte a Kopál-birtokot, s egy alkalmas pillanatban, mikor a fiatal báróval kettesben maradt, felfedte, hogy tud a titkáról, vigye őt a kastélyba. Amíg Wildungen a bányába ereszkedett, a tanár a környéket vizsgálgatta. Kutorai egy szarvasagancsot talált.

-          Hát magának nagy szerencséje van a szarvakkal – vetette oda neki Druzsba.

Kisvártatva visszatért a Wildungen-fiú, egy postagalambot hozott. Üzenetet küldtek a várba, hogy az érkező úrnak mutassák meg az épületet és a kertet. Ha az üzenet a szokott módon érkezik, a várnagy azt fogja hinni, onnan jött, ahonnan kapni szokta.

Druzsba a bárónál gondterhelten készült a kalandos útra. Még végrendeletet is fogalmazott, amiben növényeit a Nemzeti Múzeumra, jegyzeteit a Tudományos Akadémiára,  bicskáját pedig a házmesterné kisfiára hagyta. Az arany szerencsemalacot a Wildungen-leánykának adta. Hamarosan a kastély hatalmas kapuja előtt állt, az pedig megnyílt előtte.

Rögtön egy medvével találta magát szembe, de a félelmetesnek látszó állat eloldalgott az odújába, amikor egy szürke ruhás öregúr ráparancsolt. Druzsbát csodálatos kerten vezette keresztül. A lépcső mellett kőoroszlánok helyett két acsarkodó vérebet pillantott meg. A kastélyban pompás festmények és bútorok között haladt végig. Az ebédlő faragott székeit vizsgálgatva síri hangra lett figyelmes:” Ne menj tovább, ha kedves az életed!” Reszketve követte tovább a várnagyot. Ekkor egy majom szaladt keresztül a termen, kezében borotvával. A folyosón egy gyermek éppen a majom ketrecébe bújt el előle.

-          Nini, egy gyermek, hogy jutott ide? – kérdezte a major domust.

-          Hizlaljuk, hogy megegyük. A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is – felelte az, és csettintett a szájával.

Druzsbát a rosszullét kerülgette, amikor a biliárdteremben megpillantotta Jahodovskát, életnagyságban. Rosszul lett, úgy kellett a szabad levegőre, a park egyik padjához vezetni. Egy csendes tavacska partján tért magához, de még mindig fel volt dúlva.

Ekkor hat kis udvarhölgy jelent meg, majd hetedikként a kis úrnő is. Megpillantotta a tanárt, és nevetve futott oda hozzá:

-          Keresztapám!

-          Sipsirica! Lehetséges? Te vagy az? – kérdezte Druzsba, majd hirtelen kezdett összeállni a fejében minden. - A biliárdszobában ugye anyád arcképe van?

-          Igen, forográfiáról festették.

-          Akkor hát nem vagyok megbolondulva. Azt hittem, kísértetet látok, hiszen azok a síri hangok…

-          Az biztosan a bolondos Weszelny kapitány tréfája.

-          De hogy jutsz te ide Krakkóból? – kérdezte a leányt.

Sipsirica pedig elmesélte neki, hogy a kastély azé a titokzatos öregúré, akit a „Pává”-ból ismerhet, akire csütörtökönként a fiáker várt a kocsma előtt. Ő pedig ennek a nagy hatalmú, dúsgazdag excellenciás úrnak a barátnéja. Druzsba fölszisszent, majd megragadta sipsirica kezét, hogy elvigye ebből a fertőből. Átlátta már, honnan volt Jahodovskának tízezer forintja a takarékban. Dúlt arccal, rángatózó ajakkal szédelgett ki a kastélyból.

Amióta felvidéki utazásából hazatért, Druzsba tanár úr emberkerülő lett. Topánfalvy, a piktor elkészült a glóriás festménnyel, ám amikor elvitte a tanár lakására, az felugrott, megtaposta a festményt, beszakította a cipője sarkával, ugrált, tombolt. A művész megrettenve menekült.

A tanári kar küldöttséget menesztett Druzsba tanár úrhoz, hogy meggyőződjenek hogylétéről. Ő szorgalmasan dolgozott a jelentésén, amiben beszámol a zsámi birtok állapotáról. Beleírta egész háborgó lelkét, megnevezte a piperkőc nagyurat, aki tízezer forinton megvásárolta Jahodovskától sipsiricát, és hermetikusan elzárva tartja. Amikor szeptemberben felolvasták a tanári értekezleten, Druzsba nem volt jelen. Nem tudták eldönteni, lehet-e ilyen aljas dolgot föltenni egy ilyen hófehér jellemű főúrról.

Hanem másnap már két lap is közölte a szenzációt, monogrammal megnevezve a főúrat, és hamarosan az egész város erről beszélt. Druzsbát pedig egy előkelő öltözetű úr kereste fel, hogy a miniszterhez kísérje, aki olvasván a cikkeket, a részletek iránt érdeklődött. Druzsbát balsejtelem gyötörte, húzta az időt, de végül csak beszállt a kocsiba. Az pedig csak robogott, robogott végig a városon, míg egy különös kastély előtt állt meg. Nem a minisztériumba vitték, azt mondták neki, hogy ez a miniszter nyaralója. Ő belépett, és rácsukódott a lipótmezei tébolyda kapuja.

A zsámi ügyből parlamenti interpelláció kerekedett. Az egész „Páva”-beli asztaltársaság jelen volt a karzaton, amikor a miniszter megadta az interpellációra a választ:

-          A zsámi kastély ügyét illetően: Kopál ügyvédtől ezt egy Catherina Maylingen nevű, poroszországi illetőségű koros úrhölgy bérelte. Hogy őt a gróf egyszer meglátogatta, ez nem olyan este, tisztelt Ház, mely egy miniszterre bárminemű intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná ( derültség és helyeslés a jobboldalon.) Világos tehát, hogy minden híresztelés, amely egy bizonyos budai polgárlányról szól, ki eközben Krakkóban tartózkodott, csupán egy bomlott, lázas agy terméke: ezért a szóban forgó tanárt ennek megfelelően elmebetegként ápolják a megfelelő helyen.

A Ház a választ tudomásul vette, csak egy rekedtes hang jegyezte meg a karzaton, amikor az ülésnek vége lett, hogy:

-          Meg mernék rá esküdni, hogy igaz, amit Druzsba állít!

A robosztus alakot senki sem ismerte meg, csak a „Páva” törzsvendégei. Manusek Vince volt az.

Szép csöndes májusi nap volt, s a képviselő urak egy része úgy döntött, hogy a budai kiskocsma teraszán költi el a vacsoráját. Nagy sürgés-forgás volt a „Pává”-ban. A sipsirica is segített kiszplgálni. Mliniczky sajnálkozva jegyezte meg:

-          A leányka sokat szenvedte meg, mióta hazakerült Krakkóból. Szégyenli az ügyet, ami persze hogy nem igaz. Hiszen Jahodovska imádja. Dehogy adta el! Hanem hát szegény Druzsba bolondult meg…Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy fröccset!