Balla Ignác: Szegény ember karácsonya

 

Hiszen volt a mi falunkban sok szegény ember, de olyan földhöz ragadt szegény egy se volt, mint Gergő András, a harangozó. A templom egerei gazdag urak voltak őhozzá mérten és igazán csak a jó Isten a tudója, hogy Gergő Andrásék - az ember, az asszony, a hat gyerek, meg ráadásul a Csipszi kutya, - ugyan miből teleltek ki, ha egyszer beköszöntött a nagy hideg és nemcsak enni, de fűteni is kellett. Márhogy a gyereknép miatt, mert a hat csimóta között még pólyás is akadt.

Sajnálta a mi egész falunk a harangozóékat és akinek csak valamelyest módja volt, segítette is, ahogy csak tőle tellett. Ki néhány öl fa-darabot, ki néhány kilócska lisztet vagy petróleumot küldött nekik. A disznótorok idején pedig minden házban, ahol disznót öltek, önként megadóztatta magát a háznép és a kolbászból, hurkából, oldalasból meg disznósajtból egy-egy kis porciót eljuttattak a Gergőék kunyhójába.

Annak, aki adta, nem is volt valami nagy áldozat. De annak, aki kapta, mégis áldás számba ment.

Minálunk éppen karácsony hetére esett a disznótor és a nagy este előtt így szólt hozzám az édesanyám:

- Sanyi, idén te viszed el az ajándékot a harangozóékhoz. A kis szolgálónak most más a dolga, te meg éppen ráérsz.

Rá is értem, meg is örültem. Nagy boldogság jót tenni valakivel és én úgy éreztem, ha én viszem el az ajándékot, most én ajándékozok és én teszek jót a Gergő-családdal.

Alig vártam, hogy a tulipántos tányérra rárakják a májas hurkát, kolbászt, disznólábat, disznósajtot és amikor egy másik tányérral betakarták, már rohanni is akartam vele.

- Várj még, te kis szeleburdi! - szólt rám az édesanyám. - Még össze is kell kötni valamivel, nehogy ki találjon esni belőle a sok jó falat.

Szép fehér kezével - de sok szegény is áldja azt a fehér kezet! - ő maga kötözte be a piros asztalkendőbe a két tányért, fület is kötött rá, hogy jobban foghassam, aztán a kezembe nyomta ezt a finom elemózsiás csomagot.

- Most már mehetsz, fiacskám.

Mentem is nagybüszkén, gangosan, boldogan. És már előre is örültem, hogy milyen boldogok lesznek a harangozóék, ha leteszem a kis kunyhó asztalára az ajándékot. Milyen pompás lesz ez nekik karácsonyra! Talán nincs is egy harapás hús se a házukban és én most egyszerre betoppanok náluk és viszem nekik a sok ízletes, csalogatószagu karácsonyi pecsenyét.

Erre gondoltam csak, amint a nagy hidegben, - kis bundám gallérját a fülemig fölhajtva, - ballagdáltam a harangozóék felé. De egyszerre csak fölijedtem a nagy gondolkozásból, mert valaki rámkiáltott:

- Hová sietsz úgy, Sanyi?

A molnárék fia volt, aki néhány pajtásommal a kis tó szélén csúszkált. A befagyott tavacska jegén vidáman játszadoztak és én észre se vettem, hogy már ilyen messze járok hazúlról.

- Gyere te is iringálni! - kiáltotta most az egyik fiú.

Nagy volt a csábítás, nem tudtam ellentállni.

- Csak egy kicsit iringálok, - mondtam magamban, - aztán megyek tovább. Mire sötétedni kezd, már otthon is lehetek.

Letettem a partra a csomagot és a következő pillanatban már én is ott iringáltam a többi gyerekkel. A partról szaladtunk neki a jégnek és hosszúkat csúsztunk a simára, tükörfényesre csiszolódott keskeny jégsávon, közben pedig a kezünkkel, felsőtestünkkel egyensúlyoztuk magunkat, nehogy fölbukjunk és - történetesen - az orrunk hegyén csússzunk tovább.

A boldog iringálásban ügyet sem vetettünk arra, hogy egy szép nagy tarka kutya közeledik a tó felé. Most már tudom, hogy miért jött. A friss disznóhús szaga csalogatta oda és egyenest az én kis csomagomhoz oldalgott, amelyet csak az imént tettem le a parton.

- No, a szagával éppen jóllakhatsz, - nevettem magamban, - de enni ugyan nem eszel belőle! Milyen szerencse is, hogy édes anyám két tányér közé tette és még be is kötötte az asztalkendőbe!

De nem sokáig tartott a jó kedvem.

A kutya egyideig csak körülszaglászta a kendőt, de egyszerre (még most is megijedek, ha eszembe jut)... a foga közé kapta a kendő két fülét és sebes iramban máris megindult a csomagommal.

- Jaj, viszi a kutya a kolbászomat! Meg az oldalast, a hurkát, disznósajtot!... - kiáltottam nagyrémülten a jég hátán, ahol éppen megállottam az iringálásban. - Utána, gyerekek!...

Bent voltunk a tavon, a jégen, jó kis időbe tellett hát, amíg elérhettük a partot és többé már nem a sikos jeget érezhettük a talpunk alatt. Mert ott nem lehetett szaladni, csak botorkálni... És ezalatt egérútat vehetett a kutya. Mire mi is ott szedegethettük a lábunkat a szilárd földön, már vagy félszáz lépéssel előttünk nyargalt, szájában a kendőbe kötött elemózsiával. De itt aztán, ahogy csak birtunk, úgy futottunk mi is.

- El kell venni tőle! - kiáltottam és nekiugrattam olyan tüzesen, hogy egy-kettőre már én jártam az egész üldöző csapat élén.

De a kutya se volt ám rest... Úgy szaladt, mintha nem is őt kergetnék, hanem ő kergetné a nyulat. És egyszerre csak befordult egy kis, düledező házikó kapuján.

Én még messze mögötte jártam, de azért nem tévesztettem szem elől ezt a kis viskót. És nagybátran loholtam be én is a kapun.

De most csodálkoztam el csak igazán. A harangozóék kis portáján voltam. És a harangozó ott állt a viskója ajtajában, előtte a nagy tarka kutya lihegett.

Lihegtem én is és a nagy lihegéstől csak ennyit tudtam mondani:

- Ez a kutya... - és rámutattam a nagy tarka kutyára.

- Az én kutyám! - felelte a harangozó.

De már erre elnevettem magam:

- Hiszen akkor kár volt úgy megkergetni, hiszen jó helyre hozta.

Most meg a harangozón volt a sor, hogy elcsodálkozzék:

- Ugyan mit, ifiúr?

- Hát ezt a kis elemózsiát, amit édesanyám küldött a disznóölésből! - azzal odamutattam a kendőbe kötött csomagra.

A harangozó most vette csak észre, hogy mit is tett le a kutyája a viskó elé. Boldog volt az arca, amint kibontotta a kendőt és fölemelte az egyik tányért, meglátta a kolbászt, hurkát meg a többi jó falatot.

- Hogy az a jó Isten százszorosan fizesse meg a jó nagyasszony nagy jóságát! Hálásan köszönjük. De jó is lesz karácsony ünnepére végre egy kis húsféle...

A könnye is majd hogy ki nem csordult az örömtől. És nagy örömében még a kutyáját is megsimogatta:

- Ne félj, Csipszi, te is kapsz majd belőle! Megérdemled te is...

Nem is volt már régóta ilyen boldog karácsonya a mi falunk harangozójának!

/Forrás: vmek.oszk.hu/