Bartók Lajos: Kárpáti emlékek

Keresztfa a hegytetőn

Egy vén fenyőt róttak keresztbe,
Ez Üdvözítőnk feszületje.
Kezdetleges, pór

-kéz faragta,
Urunk, a Jézus nincs is rajta.

De bárha készült durva fából,
És nem müvész, ki ilyet tákol:
Bizonynyal Ő ezt vitte vállán,
Bünből az embert visszaváltván.

Ez Üdvözítőnk keresztfája,
Ezt vonszolá a Golgothára.
Terhe alatt a kőbe mélyedt
Nyomát csókolják jámbor népek.

Verejtékét rá a szikla,
Most forrásban bugyogja vissza.
Vércsöppjei a piros eprek
Lába előtt a szent keresztnek.

Hol illatát a fenyves ontja,
Itt áll az ég utmutatója,
Szűk ösvényén a hegytetőnek,
Enyhűl a roskadt csüggedőnek.

Itt hullanak az ég könyűi,
Bús terhét a felhő kiönti,
S itt könnyül a sujtott, a jámbor
Siralomvölgyi, földi vándor.

Mindegyiknek meg van terhe,
Inség alatt válluk megtörve,
Oh Jézus! s mint te a hegy ormán,
Felfohászkodnak, roskadozván.

De hol vagy, oh Úr, oh Megváltó?
Rád hol talál hozzád kiáltó?
És árva nép meg sem szerezhet,
Hogy jelképben ékítsd kereszted’!

„Följebb tekints!” szól a magasban.
„Keresztem én rég odahagytam,
Dicsőség várt rám, szenvedőre,
Mert a kereszt az ég lépcsője!

De lát a nyomorú, ha porbul
Hozzám a segélyért esdve fordul.
Nem puszta már e kínok fája:
Ismét szenvedni szállok rája!

S fejemnek tövis-koronáját,
S vérző szivem’ átverve látják,
S föl van kezem megint szögezve
- Üdvökre nékik – a keresztre.

Örök dicsőség fenségében
Szánandó sorsuk jobban érzem.
Jajukra ismét véreznem kell:
„ Ne hagyj elveszni, istenember!”

„Mint isten: űlök égi trónon,
Mint ember: szenvedni vágyódom
Az emberért, keresztre ujra,
Tanitva tűrni s vígaszt nyujtva!

S ha koldus, béna, megtört lelkek,
Nyomoruak itt összeesnek,
Vérző kezem’ segélyre nyujtom:
Följebb, fiam, az égi úton!”