Dino Buzzati: Karácsonyi történet

Komoran emelkedik az égnek a régi püspöki palota, falain kiült a salétrom, téli éjszakákon kínszenvedés ott lenni. Hatalmasan tornyosul mellette a székesegyház, egy élet sem elég, hogy bejárja az ember, és a kápolnák és a sekrestyék olyan összevisszaságban váltakoznak, hogy többszázados elhagyatottság után néhányuk még ma is feltáratlanul árválkodik. Vajon mit csinál majd karácsonyeste a tiszta életű, szikár érsek teljesen egyedül, míg az egész város ünnepel? – kérdezik az emberek. Hogy tud majd úrrá lenni a mélabún? Mindenki talál örömet: a kisfiú vonatot és Pinocchio- bábut kap, a leányka egy babát, az agglegény hasonszőrűekre akad, a bebörtönzött a szomszéd cella foglyának hangját hallja meg. Hogyan tesz majd az érsek? Csak mosolygott a buzgó Don Valentino, őkegyelmessége titkára, amikor az emberek efféléket beszéltek. Az érsek úrnak ott van Isten karácsony estéjén. – A hideg és teljesen elhagyatott székesegyház közepén teljesen egyedül térdepelni első látásra mintha büntetés lenne, de ha az emberek tudnák! Nincs teljesen egyedül és nem is fázik és nem is érzi magát elhagyottnak. Karácsony estéjén Isten tölti be a templomot, az érsekbe száll, a hajók már valósággal repülnek, amikor a kapuk lassan-lassan becsukódnak, és bár nincsenek bent kályhák, olyan meleg van, hogy a régi apátok sírboltjaiban újra fölelevenednek a fehér őrzőkígyók, az altemplomból fölmásznak a szellőzőnyílásokon át, és okosan dugják ki fejüket a gyóntatószékekből.

 

Azon az estén ilyen hát a Dóm: Isten árad szét benne.

Tudja ugyan, hogy nem rá tartozik, Don Valentino mégis nagyon is szívesen maradt ott, hogy elrendezze az érsek úr térdeplőjét. Karácsonyeste van. Don Valentino gondolataiba merül, de egyszer csak zörgetnek az egyik ajtón. – Ki kopogtat a Székesegyház kapuján karácsonyeste? – kérdi magában Don Valentino. – Nem imádkoztak még eleget? Miféle őrület szállta meg ezeket? – Így beszélt magában, de azért kinyitotta a kaput, és akkor egy szélroham egy rongyos szegényembert röpített a templomba.

-          Hogy szétáradott az Isten! – kiáltott fel az ember mosolyogva, miközben körültekintett. – Milyen szép! Még kintről is érezni! Méltóságos úr nem adna nekem belőle egy keveset? Gondolja csak meg, karácsonyeste van.

-          Ez az érsek úr őkegyelmességéé – felelt a pap. – Neki kell néhány óra múlva. Őkegyelmessége már úgy él, akár egy szent, azt akarná, hogy még Istenről is lemondjon? És különben is, én sohasem voltam méltóságos úr.

-          Egy kicsikét sem, tisztelendő úr? Annyi van itt belőle! Őkegyelmessége észre se venné!

-          Mondtam neked, hogy nem…eredj utadra…a Székesegyház zárva van az embereknek – és egy ötlírás bankjeggyel útnak eresztette a szegényembert.

De abban a pillanatban, ahogy a szerencsétlen kilépett a templomból, eltűnt az Isten is. Don Valentino rémülten tekintett körül, kémlelte a sötét boltozatokat: Isten nem volt ott sem. Az oszlopok, a szobrok, a baldachinok, az oltárok, a ravatalok, a redőzetek bámulatos pompája, mely máskor titokzatos és hatalmas volt, egy szempillantás alatt kietlen lett, gyászos képet öltött. És néhány órán belül az érsek úrnak itt kell lennie.

Don Valentino izgatottan kinyitotta az egyik külső ajtót, kipillantott a térre. Semmi. Bár karácsony volt, Istennek még nyoma sem volt odakint. Ezer kivilágított ablakon át nevetésfoszlányok, pohárcsörömpölések, zeneszólamok, sőt káromkodások szűrődtek ki a térre. Nem csengők, és nem is énekek. Don Valentino kiosont az éjszakába, sivár utcákon vágott át, féktelen lakomák őrült zsivajában. Ő azonban ismerte a helyes utat. Amikor belépett a házba, a baráti család épp asztalhoz készülődött. Mindannyian nyájasan néztek egymásra, és közöttük volt egy kicsit az Isten.

-          Boldog karácsonyt, tisztelendő úr – szólt a családfő. Tartson velünk.

-          Nincs időm, barátaim – felelte Don Valentino. Gondatlanságom miatt Isten elhagyta a Székesegyházat, és őkegyelmessége nemsokára megkezdi imádságát. Nem adnátok nekem a tiéteket? Ti úgyis együtt vagytok, nincs rá igazán szükségetek.

-          Kedves Don Valentino – mondta a családfő -, azt hiszem, ön megfeledkezik arról, hogy ma karácsonyeste van.  Gyermekeinek éppen ma jusson kevesebb Istenből? Csodálkozom magán, Don Valentino.

És abban a pillanatban Isten kiszökött a szobából, a jókedv hirtelen elapadt, és az ünnepi sült hal homokká vált a fogak között.

Újból ki az éjszakába, járta és járta Don Valentino az elhagyott utcákat, míg végül megint Istenre lelt. A városkapuhoz érkezett, és a sötétségben ott fehérlett előtte a nagy mező. A tisztások és eperfasorok között ott hullámzott Isten várakozóan. Don Valentino térdre borult.

-          Mit csinál itt, tisztelendő úr? – kérdezte tőle egy parasztember. Még megfázik ebben a hidegben.

-          Nézz csak föl, fiacskám. Nem látod? – A parasztember nyugodtan körültekintett. – A miénk – mondta. Minden karácsonykor eljön, hogy megáldja a földjeinket.

-          Hallgass csak ide – mondta a pap. – Nem adnál nekem belőle egy kevéskét? A városban már nem maradt belőle, még a templomokban sincs. Adj nekem egy kicsit, hogy az érsek úr legalább a karácsonyt méltón tudja ünnepelni.

-          Kedves tisztelendő út, nem tehetem! Ki tudja, milyen szörnyű bűnöket követtek el városotokban. A ti bűnötök. Ti engeszteljétek ki Őt ezért!

-          Bűn volt az, igen, bizonnyal. És ki nem vétkezik? Sok lelket megmenthetsz azonban, fiacskám, csak mondj nekem most igent.

-          Elég nekem magamat megmenteni – nevetett a parasztember, és abban a pillanatban Isten elhagyta a mezőket és sötétségbe burkolódzott.

Ment a pap tovább, tovább, keresett. Isten egyre ritkábban mutatkozott, és ha volt is belőle valakinek egy kicsi, nem akart lemondani róla. (De abban a pillanatban, hogy nemet mondott, Isten eltűnt, szertefoszlott.)

Don Valentino végül egy határtalan kopár síkságra érkezett, és a messzeségben, épp a látóhatár szélén hosszúkás felhő alakjában ott tündökölt Isten. A papocska letérdepelt a hóba. Várj meg, óh Uram – könyörgött. Bűnöm miatt az érsek úr egyedül maradt és ma Szenteste van! Lábai átfagytak, úgy botorkált térdig süppedve a hóba, elesett és újból térdre rogyott. Meddig bírhatja még? Végül csodálatos kórust hallott maga fölött, angyalok hangját, fénysugár szűrődött át a ködön. Kinyitott egy kis faajtót: hatalmas templomot látott, közepén kis olajmécsesek között egy pap imádkozott. És a templom maga volt a paradicsom.

-          Testvérem – nyögte Don Valentino utolsó erejéből. Ruháján, haján jégcsapok. – Könyörülj meg rajtam. Érsek uram az én bűnöm miatt egyedül maradt, és szüksége van Istenre. Adj nekem egy kicsit belőle, kérlek! 

– Az imádkozó lassan-lassan megfordult. És amikor megismerte, Don Valentino – ha lehet – még jobban elsápadt.

-          Boldog karácsonyt neked, Don Valentono! – kiáltott fel az érsek, és odalépett hozzá Istentől egészen átszellemülten. – Áldott fiacskám, hát téged ki űzött? Mondd, mit kerestél kint ebben a farkasordító éjszakában?

/Ford.: Parz Ferenc/