A lombhullató erdők országában, a hegyes-völgyes Valóniában,
még puha hóruhában úsztak a zord folyók hátán. Messze délen azonban, túl az
égszínkék tengeren, karcsú pálmafák zöld tollbokrétái hajladoztak a forró
sugarakban. A csöndes tenger kéken, álmodozva nyújtózkodott a végtelenbe. A
langyos szellőtől borzolt habok felett fehér vitorlások ringtak, a parton pedig
kis házak ragyogtak az örökös, édes verőfényben.
A házacskák felett villásfarkú fecskék cikáztak. Jókedvűen
csicseregtek a tiszta levegőben, suhantak jobbra, suhantak balra játékosan.
Egy fiatal fecske abbahagyta a repülést, leszállt a
telefondrótra, és a kéken nyújtózkodó tengert nézte vágyakozva. A fecskefiú
szemében bánat ült. Édesanyja észrevette fia bánatát. Melléje szállt a
telefondrótra, és kedvesen így szólt:
- Mi
bántja a szívedet, édes fiam?
- Jaj,
édesanyám, csicseregte. – Hogyne búsulnék, amikor mindig csak a szülőföldemre,
a hegyes-völgyes Valóniára gondolok. Szeretnék már hazarepülni, hogy újra
láthassam régi fészkünket a piros cseréptetős ház eresze alatt.
- Ó,
fiacskám! Verd ki a fejedből ezt a dőre gondolatot! Most nem szállhatunk oda.
Ott még havas a határ, jeges szelek fújnak, megfagynánk vagy éhenhalnánk. Várd
meg, amíg Valóniában is tavaszodik. Mi, öregek tudjuk jól, hogy mikor kell
útrakelnünk.
A kis fecskefiú azonban nem hallgatott az okos szülői szóra.
Egy fénylő hajnalon titokban nekivágott a hosszú tengeri útnak. Fiatal szárnya
vígan hasította a levegőeget. Szállt, szállt Valónia felé. Átrepülte a roppant
tengert, át a nagy hegyek égbenyúló, havas bérceit, majd a nagy városok és a
kis falvak felett suhant tova. De most már minden megtett mérföld után
lankadtabban repült, mert hideg szelek fagyasztották fiatal szárnyát.
Erőlködött kétségbeesetten, de aztán egyszerre fogyott el az ereje, és mint az
eldobott kő, fáradtan zuhant alá egy rengeteg havas erdőre. Még a szemét is
behunyta, mert érezte: ez a vég. Még egyszer repülni próbált, de csak a zuhanás
sebességét bírta csökkenteni.
A hideg, havas, kemény föld helyett azonban egyszerre
puhaságot érzett. Amikor kinyitotta a szemét, fáradt pillantása egy szőke hajú,
mosolygós kislány tekintetével találkozott. Az édes melegség pedig a kislány
rózsaszínű tenyeréből árasztotta el meggémberedett testét.
- Ki
vagy te, jóságos? – akarta csicseregni, de hiába tátogott, egy hang sem hagyta
el a torkát.
A kisleány azonban úgy látszik megértette, mert igyekezett
beszélni hozzá:
- Ó,
te kis boldogtalan! Látod, miért keltél útra ilyen zimankós, csúf időben? Miért
nem hallgattál a szüleidre? Ha fel nem foglak a kendőmmel, bizony összetört
testtel hevernél az erdei tisztáson. No, gyere! Most beviszlek apám kunyhójába.
Apám erdész, nálunk jó helyed lesz tavaszig.
A kis fecske válaszolni sem tudott a kimerültségtől, pedig
nagyon szerette volna megköszönni a szőke hajú kis erdészlány jóságát.
A leány nem szólt többet. A szófogadatlan kisfecskét
édesapja kunyhójába vitte, ahol faragott kalitkába tette, puha, meleg vatta
közé.
A tavasz már nem sokáig késett. A kisfecske a kunyhó
ablakából látta, hogyan olvad, tűnik el a hótakaró a nap langyos csókjától.
Aztán látta, miképpen duzzadnak meg a fák és bokrok ágain az enyves rügyecskék,
és milyen gyorsan zöldül ki a zsenge, új fű.
Még mindig fogoly volt, pedig még a madarak is énekeltek, és
a tarka virágok bársonyos szirmait karcsú darazsak és kövér méhek dongták
körül. Egyik ilyen madárdalos, harmatos, üfe reggelen nem bírta tovább a
fogságot. Síró könyörgéssel csicseregte a kis erdei leánynak:
- Ó,
te jóságos! Engedj szabadon engem, most már Valóniában is tavaszi nap langyos
fénye ragyog!
- Jól
mondod, tavasz van ott is! – kacagott a kisleány, aki talán nem is volt
egyszerű kisleány, hanem erdei tündér, hiszen értett a madarak nyelvén. – Most
elengedlek, hogy szállj Valónia felé, de ígérd meg, máskor szót fogadsz majd az
édesanyádnak.
A kisfecske mindent megígért. Olyan kedvesen csicsergett,
hogy a kis erdészlány kivitte a kunyhóból a kalitkát, kinyitotta ajtaját, és
tapsolt egyet. A kis fecskefiú búcsút csicsergett, azután: huss! Kisurrant a
faragott kalitka ajtaján. Sebesen röppent föl a magasba, majd egyenletes,
gyorsrepüléssel szállt tova, a hegyes-völgyes Valónia felé.
A leányka ott állt a kis kunyhó előtt, kezében a faragott
kalitkával, és addig nézett utána, míg a kismadár bele nem veszett a kéklő
messzeségbe.
Nagyon szép megható történet . Köszönöm
VálaszTörlés