Fehér Tibor: Fecskefiú útrakel

A lombhullató erdők országában, a hegyes-völgyes Valóniában, még puha hóruhában úsztak a zord folyók hátán. Messze délen azonban, túl az égszínkék tengeren, karcsú pálmafák zöld tollbokrétái hajladoztak a forró sugarakban. A csöndes tenger kéken, álmodozva nyújtózkodott a végtelenbe. A langyos szellőtől borzolt habok felett fehér vitorlások ringtak, a parton pedig kis házak ragyogtak az örökös, édes verőfényben.

A házacskák felett villásfarkú fecskék cikáztak. Jókedvűen csicseregtek a tiszta levegőben, suhantak jobbra, suhantak balra játékosan.

Egy fiatal fecske abbahagyta a repülést, leszállt a telefondrótra, és a kéken nyújtózkodó tengert nézte vágyakozva. A fecskefiú szemében bánat ült. Édesanyja észrevette fia bánatát. Melléje szállt a telefondrótra, és kedvesen így szólt:

-          Mi bántja a szívedet, édes fiam?

-          Jaj, édesanyám, csicseregte. – Hogyne búsulnék, amikor mindig csak a szülőföldemre, a hegyes-völgyes Valóniára gondolok. Szeretnék már hazarepülni, hogy újra láthassam régi fészkünket a piros cseréptetős ház eresze alatt.

-          Ó, fiacskám! Verd ki a fejedből ezt a dőre gondolatot! Most nem szállhatunk oda. Ott még havas a határ, jeges szelek fújnak, megfagynánk vagy éhenhalnánk. Várd meg, amíg Valóniában is tavaszodik. Mi, öregek tudjuk jól, hogy mikor kell útrakelnünk.

A kis fecskefiú azonban nem hallgatott az okos szülői szóra. Egy fénylő hajnalon titokban nekivágott a hosszú tengeri útnak. Fiatal szárnya vígan hasította a levegőeget. Szállt, szállt Valónia felé. Átrepülte a roppant tengert, át a nagy hegyek égbenyúló, havas bérceit, majd a nagy városok és a kis falvak felett suhant tova. De most már minden megtett mérföld után lankadtabban repült, mert hideg szelek fagyasztották fiatal szárnyát. Erőlködött kétségbeesetten, de aztán egyszerre fogyott el az ereje, és mint az eldobott kő, fáradtan zuhant alá egy rengeteg havas erdőre. Még a szemét is behunyta, mert érezte: ez a vég. Még egyszer repülni próbált, de csak a zuhanás sebességét bírta csökkenteni.

A hideg, havas, kemény föld helyett azonban egyszerre puhaságot érzett. Amikor kinyitotta a szemét, fáradt pillantása egy szőke hajú, mosolygós kislány tekintetével találkozott. Az édes melegség pedig a kislány rózsaszínű tenyeréből árasztotta el meggémberedett testét.

-          Ki vagy te, jóságos? – akarta csicseregni, de hiába tátogott, egy hang sem hagyta el a torkát.

A kisleány azonban úgy látszik megértette, mert igyekezett beszélni hozzá:

-          Ó, te kis boldogtalan! Látod, miért keltél útra ilyen zimankós, csúf időben? Miért nem hallgattál a szüleidre? Ha fel nem foglak a kendőmmel, bizony összetört testtel hevernél az erdei tisztáson. No, gyere! Most beviszlek apám kunyhójába. Apám erdész, nálunk jó helyed lesz tavaszig.

A kis fecske válaszolni sem tudott a kimerültségtől, pedig nagyon szerette volna megköszönni a szőke hajú kis erdészlány jóságát.

A leány nem szólt többet. A szófogadatlan kisfecskét édesapja kunyhójába vitte, ahol faragott kalitkába tette, puha, meleg vatta közé.

A tavasz már nem sokáig késett. A kisfecske a kunyhó ablakából látta, hogyan olvad, tűnik el a hótakaró a nap langyos csókjától. Aztán látta, miképpen duzzadnak meg a fák és bokrok ágain az enyves rügyecskék, és milyen gyorsan zöldül ki a zsenge, új fű.

Még mindig fogoly volt, pedig még a madarak is énekeltek, és a tarka virágok bársonyos szirmait karcsú darazsak és kövér méhek dongták körül. Egyik ilyen madárdalos, harmatos, üfe reggelen nem bírta tovább a fogságot. Síró könyörgéssel csicseregte a kis erdei leánynak:

-          Ó, te jóságos! Engedj szabadon engem, most már Valóniában is tavaszi nap langyos fénye ragyog!

-          Jól mondod, tavasz van ott is! – kacagott a kisleány, aki talán nem is volt egyszerű kisleány, hanem erdei tündér, hiszen értett a madarak nyelvén. – Most elengedlek, hogy szállj Valónia felé, de ígérd meg, máskor szót fogadsz majd az édesanyádnak.

A kisfecske mindent megígért. Olyan kedvesen csicsergett, hogy a kis erdészlány kivitte a kunyhóból a kalitkát, kinyitotta ajtaját, és tapsolt egyet. A kis fecskefiú búcsút csicsergett, azután: huss! Kisurrant a faragott kalitka ajtaján. Sebesen röppent föl a magasba, majd egyenletes, gyorsrepüléssel szállt tova, a hegyes-völgyes Valónia felé.

A leányka ott állt a kis kunyhó előtt, kezében a faragott kalitkával, és addig nézett utána, míg a kismadár bele nem veszett a kéklő messzeségbe.