Szenteste történt.
Egy néni ment az utcán degeszre tömött bevásárlótáskájával.
Nagyon sietett, mert sok munka várt rá odahaza. De akármennyire sietett is, a
régi csatornanyílásnál mégis megállt. Itt mindig meg szokott állni.
Meglehetősen keskeny, szűk nyílás volt ez. Egy lyukas
csődarab, elsárgult, fonnyadt fű között burjánzó borostyán nőtt rajta.
- Cic,
cic, cic! – szólt az asszony hívogatóan, és lehajolt. Rókavörös, sovány kis
kandúr bújt ki a csőből, s félénken nézett fel rá.
Ebben a csődarabban lakott. Itt született, itt játszott, itt
fogta az első egeret. Nyáron csodaszép otthon volt ez. De most télen nedves,
huzatos és hideg. És ha ez a néni nem jön mindig újra, és nem hoz neki enni,
már rég éhen halt volna. A néni kinyújtotta a kezét.
-
Gyere – mondta hízelgő hangon. – Gyere!
Tenyerét rátette a cica puha és meleg hátára. Az jólesően
behunyta a szemét, és maga is erősen belesimult cirógató kezébe.
Mikor elment az idős asszony, hosszan nézett utána. De
mielőtt eltűnt volna az útkanyarulatban, eszébe jutott valami. Észrevétlenül
utánafutott, fedezékül használva minden követ, minden fűcsomót. Egyszer csak
meglátta a néni, hogy ott sompolyog mögötte.
- Menj
haza, Móric! – kiáltotta, és kezével is hessegette.
Móric azonban nem tágult mellőle. Amikor hazaért az asszony,
és eltűnt a házajtó mögött, Móric egy ideig csöndben állt ott. Aztán halkan
miákolni kezdett. Közben feszülten figyelt. A farkát meredeken feltartotta,
mintha antenna volna, amellyel képes felfogni minden neszt. De semmit sem
hallott. Jótevője nem válaszolt neki. Akkor hangosabban szólongatta, szinte
kiáltotta: „Miau, miau, miau!” De most sem kapott választ.
Úgy fázott már, hogy szinte vacogott. Úgy reszketett, úgy
didergett, hogy végül legyőzte félénkségét, és a szép tiszta, köves utacskán
egészen a házig surrant. Felágaskodott, ameddig csak felért, s beszaglászott az
ajtón. A néni volt odabent, meg egy kutya. Hallotta is, de érezte is
szimatával.
„Ne kerülj soha olyan kutya útjába, akit nem ismersz!” –
tanította neki az anyja. Móric remegett a félelemtől. De vágyakozott is.
Vágyakozott a néni meleg keze után.
A leveleknek hagyott nyíláson át érezte a legerősebben, a
vágyva vágyott illatokat. Tudta, hogy már nem megy el innen, akármi lesz. Itt
marad és vár. Majd csak kijön egyszer a néni. Négy lábra ereszkedett, és az
ajtóhoz simult. De olyan szorosan, hogy a levelesládának az előterébe nyíló
laza fedele utánaengedett, és ő becsúszott a résen.
Maga sem akarta hinni, de odabent volt. Néhány percbe telt,
míg annyi bátorságot gyűjtött, hogy a nyitott ajtón át be mert surranni a
nagyszobába. A néni háttal állt neki, és hosszú, csillogó szálakkal díszítette
a karácsonyfát. Móric hallotta, hogy közben csöndesen dúdol magában. Mellette
ott állt a kutya. Csóválta a farkát, és fejét hol a gazdasszonya, hol a
csillogó szalagok felé fordította.
Egy ferde tetejű házikó volt a fa alatt, nem nagyobb egy
madárháznál. Egyik oldalán moha nőtt, másik oldalt egy aranycsillag függött a
tetején. Ez mintha annak az egérkénél is kisebb babának világított volna, aki
odabent feküdt a szalmapárnán.
Móric úgy látta a szeme sarkából, hogy a kutya a szobaajtó
felé indul. Gondolkodás nélkül beugrott a fa alá, a fenyő védelmébe, annak az
alsó ágai ugyanis a padlóig értek.
A kutya megrázta a fejét. Hátsó lábával megvakarta az orrát,
az ajtóra pillantott, aztán asszonyához fordult. Móric megnyugodott. Csak
néhány lépésnyire állt a szótlan kisbaba házacskájától. Kíváncsian nyújtotta ki
a nyakát. A kisbabának fa- és festékszaga volt. Körmeit óvatosan behúzva
surrant oda hozzá. Gyengéden a fülébe dorombolt. És mikor a kisbaba tovább
hallgatott, egyszerűen odabújt mellé.
A házacska szűk volt ugyan, de ő valamikor öt testvérével
együtt aludt a mamája mellett. Ott is szűk volt a hely. Szűk volt, de jó volt.
Dorombolva lapult hát, és még egyszer jól megnézte a kisbabát. Aztán már le is
csukódott a szeme. Mielőtt elaludt volna, mellső lábát a kicsire fektette, hogy
melegítse.
Valami fenyegető veszély érzetére ébredt. Mintha egy árnyék
vetődött volna rá. Első pillantásra meglátta maga fölött a szőrös
kutyaábrázatot. Tudta, hogy nincs esélye a menekülésre. Nézte mereven az
ősellenséget. Másodperceken át meredtek egymásra, ő és a kutya.
Eleinte csak lapított. Aztán úgy fújt, mint aki nagyon
mérges, és fenyegetően emelte föl körmeit. De a kutya nem támadt rá. Ő azt
tanulta, hogy kedvesnek kell lennie a vendégekhez, még ha nem is tetszenek
neki. És ez a vendég egyáltalán nem tetszett neki. Legszívesebben rávicsorított
volna a mérgesen fújó betolakodóra. De csak ugatott. A néni sietve odajött.
- Mi
bajod van, Max? – kérdezte csodálkozva, és széthúzta a fenyőgallyakat.
Móric abban a pillanatban eléje ugrott. Mind a négy karmával
ráakaszkodott a lábára. Hegyes körmei fájdalmasan hatoltak a néni bőrébe.
- Hát
te vagy az? – kiáltotta félig ijedten, félig örömmel.
Kedveskedve simított végig a kis kandúr sovány hátán. A
kutyus csak nézte még mindig roppant szigorú szemmel. Aztán ő ugrott fel
vinnyogva asszonya térdéig, ráakaszkodva a szoknyájára.
Az két kezével felemelte Móricot, akinek úgy ragyogtak a
szemei, hogy szinte világítottak. Csak akkor riadt meg, mikor fejét a kutya
fejéhez közelítette az öregasszony.
Óvatosan, nagyon óvatosan érintette meg egymást a nagy és
kicsi orrocska.
Így kezdődött a barátság Max és Móric között.
/Ford.: Mezey Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése