Gracza János: Péterke csizmája

Amint a reggel szépen felpirult,
A kis Péterke ágyából kibujt,
Lábujjhegyen az ablakhoz szaladt
S hogy megtekintse, csak egy pillanat:

Sürü pihékben hulldogált a hó -
Megjött borzas szakállas Tél apó.

Örömmel várta sok bohó gyerek,
A hóba hányszor meg-meghempereg!
De míg azoknak ajka felkacag
Péterke szive majdnem megszakad.
Hol akkor minden csupa vigalom:
Futkosna ő is kint a friss havon,
Hol napszálltáig zsong a vig csapat:
Ott volna ő is kint a domb alatt.
Ó, nem lesz ebből soha semmi se!
Kis csizma kéne s nem vesz senki se:
Mezítláb pedig megfagy a havon.

Szegény Péterke, édes magzatom!

Az anyja szokta mondogatni ezt,
Mikor leszáll a hosszu téli est,
Mikor öt éhes gyermek enni kér -
Szegény jó asszony, van-e még kenyér?
Jut-e belőle mindnek egy falat?
Dehogy baj az, ha néked nem maradt!

Péterke arcát gond felhőzte be:
Ha most elindul, ki lesz majd vele?
Ki tartja számon majd a lépteit?
- A jó Istenke tán majd megsegit!

Ahol csillognak házak és terek,
A kis csizmácskát ottan lelte meg.
Volt ott belőle egy egész csapat,
Ugy mutogatja fényes kirakat.

-Ki lakik itten, édes Istenem?!
Itt bent a boltban, tul az üvegen,
Hogy neki szived ennyi jót adott?
Szegény Péterke, nézd mily elhagyott!
Megveszi lábát máris a hideg -
Egy helyen ennyi kis csizma minek?
Hisz láthatod, hogy hasznát sem veszik,
Mert imhol ni, az ablakba teszik!
Bezzeg minálunk, én mondom neked,
Szépen köszönné öt fázó gyerek,
Öröm csillanna öt gyerek-szemen…
Tekints le ránk is, édes Istenem!

Péterke éppen indulni akar,
Amint felé egy inasforma tart.
Kezében ép öt pár csizma volt,
S mikor hozzá ért, biz az mit se szólt,
Csak rakta rá a sok kis lábbelit,
Aztán mondta, hogy: Vidd, Péterke, vidd!
Neked adom, csak menj velük haza!
Péterkének elállott a szava -
Bezzeg bámulta mind a két kezit:
- Ki küldhet nékem ennyi lábbelit?

Hanem az inas nincsen már sehol, -
Péterke is szép lassan bandukol.
Az Isten tudja, szárnya nőtt neki,
Csak ugy repiti a sok lábbelit!
Hát még mikor ott járt az udvaron
S meglátták őt a tiszta ablakon,
Hogy nyitott ajtót négy boldog gyerek -
Nem mondhatok én arról éneket!
Ahány kis láb volt, annyi lábbeli!
Ahány kis kéz, tapsikolt neki!
Nem is volt náluk rangosabb gyerek!

-Kelj föl, Péterke, én már elmegyek!
Hallod, fiacskám, édes magzatom!
Az anyja szólt igy csöndes hajnalon -
S ahogy fölnézett, akkor látta csak,
Hogy alszik ám a boldog kis csapat.

Szemében tán könnyü is csillogott…
- Szegény Péterke, hisz csak álmodott!