Karin Jäckel: A kis hópehely

Egy tavasziasan enyhe téli délutánon a szél lehozta az Alkonyatot a gleccserhasadékból, és az erdőn innen egy réten rakta le. Ott bóklászott kék fátylát lebegtetve a sárgult fű között, amíg körös-körül mind sötétebb nem lett.

Óvatosan rakta a lábát, hogy meg ne sértse az alvó rügyeket. Hirtelen rátalált egy fénylő hópehelyre.

-          Mit csinálsz itt? – kérdezte csodálkozva az Alkonyat. – Nem tudod, hogy a földön könnyen elolvadsz?

-          De tudom – suttogta a kis Hópehely, és már egészen áttetsző volt. – Csak szerettem volna megismerkedni a gyerekkel, és szánkózni, és…

-          Felejtsd el! – nevetett az Alkonyat. – Vége a télnek. Alig van már gyerek, aki szánkózni akarna.

-          De miért? – kiáltott fel a kis Hópehely. – Nem szeretik tán a havat?

-          Dehogyisnem – felelte az Alkonyat. – A magas hegyeken most is keresik a havat. De ott sem havazik.

-          Ismered Pétert? – kérdezte hirtelen a kis Hópehely. – Tudod, aki az időjárást csinálja!

-          Személyesen nem – válaszolta az Alkonyat. – Mi van vele?

-          Nem látja már a Földet – mondta a kis hópehely. – A leghosszabb égi távcső sem elég ahhoz, hogy keresztülláthasson vele ezeken a vastag, piszkos felhőkön. Ezért nem tudja nálunk sem ő, sem senki, hogy hol, éppen milyen évszak uralkodik.

-          Meséld el neki! – javasolta az Alkonyat. – Te látod most?

-          Azt nem lehet – suttogta a kis Hópehely. – Én elolvadok. Belőlem pára lesz, aztán esőcsepp. És az esőcseppeknek a felhőkben kell várakozniuk. Azok pedig túl nehezek ahhoz, hogy Szent Péterhez felemelkedjenek.

A kis Hópehely egyre vizesebb lett. Utolsó szavai közben már vízcseppként futott le a fű közé, és ott el is tűnt volna, ha az Alkonyat föl nem fogja és be nem teszi a vállkendőjébe.

-          Ne gurulj el, kis Hópihe – óvta őt. – Majd meglátom, mit tehetek érted. De hadd terítsem szét előbb a fátylamat, hogy ne zavarja a fény az éjszaka csillagszemeit.

Lassan haladt tovább, árnyát fáról fára terjesztette, és végül egy tóhoz ért. A tó partján a Köd testvérek ültek, akik bújócskát akartak játszani az Alkonyat fátylai között.

-          Halljátok csak! – szólította meg őket az Alkonyat. – Segítenetek kell nekem. Ma kivételesen ti hordjátok szét helyettem ködruháitokban a sötétséget. Nekem vissza kell mennem a hegyre.

Köd testvérek nem sokat kérdezősködtek, és nem is kérették magukat. De mivel csak úgy tudtak dolgozni, ha egyszersmind játszottak is, bevizezték ruhájukat a tóban. Aztán két kézzel felfogták a szoknyájuk szegélyét, és minden lépésüknél ráztak egyet rajta. Gyémántként ragyogó nyomot hagytak maguk után, amerre mentek.

Alkonyat eközben visszasietett a gleccserhasadékhoz. Ott olyan hideg volt, mint az Északi-sarkon. Kéken csillogtak a jégfalak, és a föld alatti jégtemplomokban oszlopnyi vastagságúra nőttek a jégcsapok.

-          No, légy ismét az, aki voltál – kiáltotta Alkonyat, és előhívta kendőjéből az esőcsöppet. – Idehívom neked a szomszédomat, az Északi Szelet. Egyedül csak ő képes rá, hogy a tavaszi levegőn át is az égbe fújjon egy hópelyhet…

Az Északi Szelet jól ismerte a kis Hópehely. Vidáman kapaszkodott ősz szakállába, és befészkelődött a kendőjébe. A vén Boreász pedig viharos fúvásba kezdett. Nagyon élvezte. Olyan szokatlan volt ez a langyos levegőégben, hogy az éjszaka kigyújtotta holdlámpását, és kíváncsi csillagszemei még a szokottnál is fényesebben ragyogtak. És ha holnap reggel megint havazni kezd, akkor tudhatod, hogy sikerrel járt Szent Péternél.