Lévai Sándor: Egykor szerelmet…

Egykor szerelmet zengtek a dalok,
Rólad neveztem el egy csillagot,
És álmodozva a kert alkonyán,
A virágok közt neved suttogám.
Liljomok, rózsák jól ismertenek,
Üdvözletül csengték-bongták neved,
A pajkos szellő, énekes madár,
A lomb között mind ezt dalolta már.
S a csalogány is rengeteg ölén,
Nevedből szőtt-font álomdalt fölém.
Maga a néma erdő mély szive,
Lánykám, a te neveddel volt tele.

Oh szép aranykor! – Búsan szól dalom.
Nem üdvöt zeng, a multat siratom,
S mely fönnen, büszkén hirdeté neved,
Letünt a csillag, többé nem vezet.
Bolyongva némán, árván, betegen,
A hervadt rózsát nincs mért kérdenem,
A liljomot se! és ha kérdeném,
Fejét sápadtan hajtja le szegény.
Puszta a kert, erdőm, mezőm kiholt,
Melynek szerelmünk édes titka volt,
Már szivem sincs melyben te fönnmaradj,
Oh mert magad is végkép veszve vagy!