Beköszöntött az ősz, lehullottak a
falevelek, a természet téli álomra készült.
A szegény fű sokat szenvedett, mert
egyre hidegebb szél süvitett át az elhagyott kerteken és mezőkön. Már-már nem
birta a hideget, a lehullott levelek alá huzódott és ott keresett menedéket, de
bizony azok sem védték meg, amikor már a fagy is bekövetkezett.
A szegény fű elbucsuzott a világtól és
megadva magát a sorsának, várta a végét. Egyszerre azonban valami sürü, puha
fehérség szállott rá, szép lassan, egyenletesen, nagy pelyhekben és ugy
beboritotta, hogy csakhamar ki se látszott alóla.
A jó Isten paplant küldött a földre,
vastag meleg hótakarót, védekezésül a fagy ellen.
A fű boldogan szunnyadt el a puha,
meleg paplan alatt és az igazak álmát aludta mindaddig, amig uj életet adó
nedvesség nem járta át gyökereit.
Felébredt, és akkor látta, hogy a tél
már elmult. Megfiatalodva, boldogan támadt fel a fű és mire a rigó hálás
szivéből az első tavaszi istendicséret az Úr zsámolya felé szállt, a millió és
millió frissen zsendült fű is beteritette a kerteket és a mezőket a természet
szép szőnyegével, a zöld pázsittal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése