Két kis felhő uszkált a ragyogó égen. A nap sugarai cirógatón feléjük
szálltak és befonták őket fénylő aranyszálakkal. A felhőcskék erre zokogni
kezdtek, csak ugy hullott könnyük alá a mélybe.
A nap sugarai megszeppentek e könnyek láttára s faggatni kezdték a felhőket,
hogy miért könnyeznek, hisz oly szép az élet a tündöklő égen. És az egyik felhő
megszólalt busan:
-
Igen, szép tinéktek, mert ti örökké éltek, de
mi, ha már sokan vagyunk, lehullunk a földre és végleg eltününk. Ti pedig
tovább ragyogtok, mintha mi sem történt volna és minket elfeledtek.
A napsugarak erre vidáman kacagtak, és igy szólt az egyik:
-
Csacska kis felhőcskék, mily tudatlanok vagytok.
Hisz látjátok, éjjelre mi is eltününk, de ha kél a nap, ujra felragyogunk. Ti
sem tüntök el örökre s mi dehogy feledünk titeket. Értetek megyünk a földre,
szivünk minden melegével felszáritunk onnan s ti pára alakjában az égre
visszaszálltok. E vándorlás csak pihenés nektek és jótétemény a föld lakóinak.
A csacska kis felhők e kioktatás után boldogan ölelkeztek össze a sok pajkos
napsugárral és huncutkodva néztek le a zöldelő szép földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése