Nyikolaj Gnyegyics: Fehér éjszakák

Éjjel van, se aranyfelhő-csíkok nem enyésznek,
nincs csillag, nincs hold, és mégis fénylik a távol.
Messze a tengeren ing az ezüstös színü vitorla,
mintha a kék egen úszna derengő, szürke hajója.
Ködfátyoltalanul tündöklik az éjjeli égbolt,
összefoly alkony bíbora napkeletünk aranyával:
mintha az este nyomán tüstént megjönne az égen
rózsás virradatunk. Nyár van, gyönyörű arany évszak,
melyben a nappali fény elorozza az éjjel uralmát,
s itt járó idegent lebilincsel az északi égbolt
édes fény s tisztult árnyékok bűvöletével,
mert dél kék ege ily derüt és fényt még sose látott.
Oly fény és derü ez, mint bájos északi lányé:
arca piros, két kéksugarú szem néz a szemedbe,
mely alig árnyékolt hullámos, szőke hajától.
Most Névára s nagyszerü Pétervárra az este
fátylat nem tereget, s árny nélkül száll le az éjjel.
Fülemülénk éjféli dalát most végzi be zengve,
s már üdvözli a napkeltét szép hajnali dallal.
Késő van. Hűs szellőt lenget a névai tundra,
harmat permetezett…
Éjfél. Névánk, mely zajlott ezeregy evezőtől,
már nem ring: kiürültek a hangos városi termek:
néma a part, hullámzajlás nem sérti a csendet:
híd döng néha, s a kongó hang végigfut az áron.
Távoli községből strázsák nyújtott szava hallik,
őrkatonák jelt váltanak ott a csodálatos éjben.
Alszik minden…

/Ford.: Áprily Lajos/