Szép Ernő: A hó

Tél volt, tél volt, tündéri volt
öröm sütött az ég falán
de nem volt ott se nap se hold
csillár világitott talán.

Hópillangók hulláma folyt
rajzottak fel le hópihék
barack virágja áramolt
hideg se volt, se fagy, se jég.

Néztem hogy mint ábránd oson
sereg bárány a télen át
rebegve gyermekhangokon
utánok angyal szárnya szállt.

Harang zendült vagy óramű
mely régen holt időket old
oly méla mód, oly halk nemű
emlékkel, mely igaz se volt.

Derengtek muszka templomok
viaszból sárgán bíboran
s kék pályaudvar, ott forog
csudás vonat, de színarany!

Mily túl jóság szendereg
jaj andalító enyheség,
jönnek hasas hóemberek
kezdvén nevettető mesét.

Hipp-hopp lett boldog alkonyat
dalszó sóhajt és szenderül
meleg hó érte arcomat
farsang vihogva ment elül.

Szép báli nép mazúrozott
előre nem tudom hova
süppedt a búval húrozott
bőgő s iszkolt velük tova.

Nézett egy rózsa lelkü mécs
a hóra messze bágyatag
hullt rózsaszín semmittevés
hívott ünnepre vágyakat.

Én ültem lágy szánon vele
hölgyemmel rám és rám omolt
hév illattal lehelt tele
ily kéj szivemben sose volt.

Tucat sor ablak csupa tűz
rubint tetőjü palota
onnan langall epesztve szűz
zenézés, szállj szán, szállj oda!

De lett barnább barnább sötét
láttam terjengni szaporán
leheletem gomoly ködét
szívfájdalom szakadt le rám.

És ott vonúltak száműzött
foglyok, kiknek nincs nap se éj
hajolva mély átkok között
örökös árvaság felé.

Bukdácsoló banyák papok
sintérek sánták púposok
kapott mind hajba és kapott
pofont s gödrökbe búdosott.

Hallottam sok farkas lohol
a hó bomolt, omolt, borult
ordítva távol valahol
hullt bánat, éj hullt, hullt a mult.

És sírva mint a szél sovány
halottak szöktek feketén
pillantottam, hogy halovány
képpel köztük sietek én.

Mint ájulat mely még feled
s mint révedt szó gégételen
úgy hallatszott hogy: ég veled
s elmúlás hullott végtelen.

Kormos jaj jött, vak kocsisok
hörögtek halvány módra: hó!
rá csend lett, tébolyult titok,
mert mindent elnyomott a hó.