Paul Verlaine: Búcsú

Jaj, nem lettem én ez ádáz gyűlöletre,
nem születtem én e vak haragra, nem!
Miért is nyűgöz e csupasz bárányka terhe,
miért is, hogy ilyen átkozott a szivem?!

Arra vagyok én, hogy mindenki szeressen,
álmodó valóm csak jóra kapható,
néha kacagok, néha meg hull a könnyem,
lényemben a menny örök és megható.

Mert bennem örök a simogató jóság,
bármi legyen is, mit látszatom mutat,
és örök a mély, szégyenkező pirosság
az otromba pénz s a bamba kéj miatt.

Örök a jóság, örök a bűnbocsánat!
És ha volt hibám, jótettem még nagyobb.
Nem ügyelte más, gyengéd anyád csupáncsak,
sok hibámon túl a sok szolgálatot.

Szinte fájt neki, hogy szenvedek miattad,
de ő már halott, a sírján sírtam is.
Mégis, bántaná, ha feltámadna egy nap,
e mostani ügy, e csalárd és hamis.

S rettegek nagyon, szegény fiunk, ha egyszer
tested s testem is a földbe visszatért,
emléked iránt nem lesz majd tisztelettel.
Ó, hát nem remegsz e közös magzatért?!

Nem születtem én az effajta beszédre,
valaha szavam csak nászdalba fogott,
hajnal-himnuszom zengett a nászt dicsérve,
ám a te dalod már akkor hazudott.

Arra lettem én, hogy bámuljon az értő,
s élte vigaszát általam lelje fel:
vagyok lángruhás és arany-pajzsu költő,
gáncstalan lovag, ki égben vérzem el,

és ki úgy halok meg tiszta, szép halállal,
hogy nyomomba csak a sas s a hattyu hág,
s bármit is teszel: hirem magasba szárnyal,
és övez a szent hitvesi tisztaság!

/Ford.: Tellér Gyula/