Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd

A vén parkban didereg a magány
s két árnyék suhant át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.

A vén parkban didereg a magány
s múltat idéz két boldogtalan árny.

-Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
-Mi köze hozzá? Minek érdekeljen?

-Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szived a nevemre? – Nem.

-Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

-És kék az ég s a remény végtelen.
-A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

/Ford.: Szabó Lőrinc/