Theodor Storm: Karácsonyeste

 

A városon aggódva vágtam át,
gyermekeimnél járva gondolatban.
Karácsony volt: a vásár zsivaját
zengték az utcák, egyre hangosabban.

 

S ahogy sodort az emberáradat,
rekedt hangocska szólt rám hirtelen:
„ Tessék, uram!” – silány játékokat
kínált egy vézna kéz, hogy megvegyem.

 

Felriadtam: a lámpafényben ott
sápadt gyermekarc pillantott reám:
lány volt? Fiú? S hány telet láthatott?
Továbbhaladva néztem rá csupán.

 

S már csak a hang szólt a lépcső felől,
amelyen ült, kitartóan kiáltva,
hogy „ Tessék, édes úr!” – szüntelenül,
bár senkinél sem lelt meghallgatásra.

 

S én? – félszegség tette, vagy szégyenem
úton alkudni, a város szivében?
Még mielőtt tárcámhoz ért kezem,
elhalt a hangja mögöttem a szélben.

 

De mikor végül egymagam maradtam,
átjárt a félelem: ott a kövön
saját gyermekem láttam ülni, halkan
kenyérért sírva, míg én megszököm.

 

/Ford.: Csengery Kristóf/