Alain Chartier: Ének a szerelem fájáról

 

Szivembe verte mély gyökerét
S hatalmas fává nőtt egy szerelem:
Kínnak virágát, gyásznak levelét,
Bánat gyümölcsét termi szüntelen.
Régóta áll s nőttön-nő egyhelyen:
A markoló gyökér eltéphetetlen:
A bús korona terjed véghetetlen,
S a vígság fonnyad árnyában halottan.
Ugyan hiába győzködöm! Szivemben
Más tőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.

Rég öntözöm már könnyel fám tövét:
Nevelgetem sírván keservesem:
Sovány termése, ímhol, mégse szép,
És hűsében nyugalmam nem lelem.
Gyümölcsét mégis mindig megszedem,
S azon tartom szivem, bármily izetlen.
Fanyarságából részem jól kivettem,
Mert édeset csak egy falást se kaptam:
S a szerelem törvénye oly kegyetlen:
Más tőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.

Most, hogy tavasznak érjük idejét,
S palánta, fű, fa újul ékesen:
Bár jönne Ámor, s fám kertészeként
Korcs ágait megmetszené nekem,
Hogy sűrejükben szép rendet tegyen,
És oltóággal frissülést szerezzen!
Öröm fakadna akkor dús rügyekben,
Mindennél drágább vígaszúl e bajban,
Hogy már ne nyögjem szüntelen keservem:
Más tőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.

Ajánlás

Én hercegnőm, váltig remélt szerelmem!
Merészségem rabszolgaként vezeklem:
Távoztasd kínom, s oldozz fel magadban!
És jól megőrizz emlékezetedben:
Más tőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.

/Ford.: Mészöly Dezső/