Fejes István: Jön már az én időm!

Jön már az én időm, jön már a kikelet,
Enyhe napsugarak csókolják a leget:
Fellegűző szél búg völgyön, halmon, hegyen,
Villogás, csillogás röpked át az egen.

Jön már az én időm, zendül már a berek,
Dalolni, vidulni én is oda megyek:
A világ zajgását, emberek nyüzsgését
Feledni, feledni, beh jó lesz egy kisség.

Övemet leoldva, mellemet kitárom
Szivemet odakünn nincs ki előtt zárnom:
Barátom a patak, tükre képem mását,
Keble meg elrejti szivem dobbanását.

Zengő bokor alá, zsongó fűre hajtom,
Hol az örök munka csendes hangját hallom:
Hallom lelkem szavát békére intve csak,
Míg bent a léhaság versengve összecsap.

Hol virág kelyhében harmat gyöngye csillan,
Hol madárka fészkén nap sugára villan,
Meg-megállok ottan, s hosszan elmerengek,
Áldva, esdve ily szent, ily igaz szerelmet.

Beh jó lesz, beh jó lesz pihenni künn kisség,
A nap fölkelését látnom ujra, ismét:
Látni ragyogó fényét, mely csak áld, csak éltet,
S fenszállva mosolyog gőgöt, törpeséget.

Megállok a halmon, fölnézek az égre,
S míg szemem bemerül a végtelenségbe,
Lelkem száll szabadon, rabigája nincsen,
Sohaját, imáját érti, hallja Isten.

Beh jó lesz, beh jó lesz, oh, te szent természet
Templomod tornyában raknom enyhe fészket,
A világ porától, emberektől messze,
Fényes, tiszta légbe lelkemet fürösztve.

Jőjj, jőjj, hát szép tavasz! hisz csak ezért várlak.
- Igazi barátja embernek, világnak, -
Hogy kebleden kissé üdülve, ujulva,
Küzdeni, szeretni visszatérjek ujra!