Bárd Miklós: A tavaszt hívom

A tavaszt hívom: jönne hamarább!
Hadd látnék már virágzó orgonát,
Mely imbolyogva meghajlik a szélnek
És öröm édes illatától részeg.

Tavaszi reggel zölden öltözőt,
Sekély vizektől csillogó mezőt,
Csatakos rétet, melynek cseppje kékes,
Andalgó gólyák, bíbicektől népes.

S mit édes ösztön lassan kelteget,
Hadd lássam a megújult életet!
A zordon tél megdermesztő fagyával
Hadd tűnne e,l egy kurta éjen által.

Oh, ez a tél! e rabtartó nagy úr!
Csak ül keményen, mozdulatlanúl.
S bilincsein e féktelen kevélynek,
Didergő rabként csak tengődve élek.

Mint jég alatt a befagyott erek,
A kedv, az élet fázva szendereg.
Az öröm gubbaszt, lefagyott a szárnya,
Ki ismerne e tarka szép madárra?

S a jégmezőkön, komor ég alatt,
Fáradtan jár a sötét gondolat,
Mint hólepte temetőn ha járna,
És egy-egy sírnál töprengve megállna:

Úr a halál!...A lét csupa ború,
Itt minden oly bus, olyan szomorú…
E néma sírok!...Vajh’ miért is éltek?
Oly nagy, oly rémes hatalma a télnek!

A tavaszt hívom, s odakünn havaz,
Aggódva kérdem: lesz-e még tavasz?
Elfásult szív, óh, fogsz-e még örülni!
Töprengve tengő, gondolat repülni!?

Langy légi áram mikor hordja szét
A kelő élet édes melegét?
Ha csendül-é még milljó szóban, dalban
Hogy a megváltás örök a tavaszban!

Győzelmes élet! élő diadal!
Te örök szép és mindig fiatal!
Te elgyötörtek biztató reménye,
Óh jer tavasz és lehelj szét a légbe!

S mint édes szón a túláradt szivek,
Induljatok meg harsogó vizek!
Sötét ruháját vesse el az ég is,

S hol minden ifjul, ifjulnék meg én is!

Hadd érezzem csókod! Hallom dalaid!
Hadd feledem el, mit a tél tanit
Didergő szívvel töprenkedni, félni…
Örülni kell itt, és csak élni! élni!