Bródy Sándor: Erzsébet dajka ( részlet)

 

Keskeny fanyoszolyán egy öreg parasztpár alszik: Császár Kiss Mihály és Bottkó Kiss Örzsébet.


Előttük, a ház közepén, a földre vackolt ágyon nyugszik egy leány, vagy hat szoknya van rajta, a legfelső a fejére terítve. Csak karjai és lábai meztelenek, egyébként is úgy neki van öltözködve, mintha valami nagy téli útra indulna. A karjai között ott a motyó is, a mindenféle szövetekbe, kalmukba, perkálba, kartonba pólyált valami. Azonban a reggeli hó bevilágítván a szobába: a színes rongyokból két kis kék szem mosolyog ki, egy csecsszopó vidám és repdeső lelke. A leány álmában magához szorongatta a gyerekét, aki türelmesen, sőt szívesen várt. Addig beszélgetett egy szürke, úgynevezett parasztcsirkével, aki árván, egymagában oda volt kötve az asztal lábához és minden valószínűség szerint szeretett  volna kimenni és kapirgálni a hóban.


Gyerek, csirke egyszerre felrebbentek - a zsellér fölébredt, közéjük vágta a kalapját:


- Csitt te, az embert aludni se hagyják. Az embernek nincs egyebe, mint ez a kis alvás. Se enni, se inni, se aludni, se pipálni...


Az öreg iszonyú elkeseredésre ébredt, felköltött mindenkit - különben tizennégy órát aludtak egyfolytában - és rögtön rátért arra, amit álmodott:


- Te pedig, Erzsébet, szedd föl a holmidat és menj el a házból. Isten hírével.


Erzsébet nem aludt többé, ült a földön és a háromhónapos kicsikével igen komoly dolgokról beszélgetett, de úgy, hogy a gyerek nevében felelt is rá magának. Nem nagy figyelemmel hallgatta az öreget: úgy látszik, már többször elkergették. Az apja sokszor figyelmeztette, hogy egyszer csak agyonüti a gyerekével, sőt azzal együtt, aki fabrikálta. Szerencse még, hogy az apa kilétében nem tudtak végképp megegyezni. Az öreg Kiss Erzsébet azt akarta elhitetni a néppel, hogy a kicsike apja egy gépész, most katona, de visszajön. Ez lett volna az erkölcsös, sőt részben dicsőséges eredet, de nem volt semmiféle apja. A falu közvéleménye azonban más, sokkal valószínűbb apát emlegetett. Egy helybeli fiatalurat, aki minden nyáron, tiszta ruhában, lejött vakációzni és kint hált az asztag alatt, mikor az apja búzáját csépelték. Erzsébet marokszedő volt akkor...A leány maga hallgatott a földi apáról és csökönyösen annál maradt, hogy a gyermeket neki az isten küldte. Sőt a templomba is elment megköszönni, mezítláb, fejkendő nélkül, lányosan: a legények csakhogy agyon nem verték. A pap - aki hiába izengetett régebben utána - utasította a legényeket. Elmenekült előlük, az apja keze közé. Az ellátta.


Most is verés nézett ki a szemeiből. Nem volt rossz ember, de nem volt egy félpipa dohánya, a búbos hideg, és biztosan tudta, hogy bár szent vasárnap van, megint csak sárgarépaleves lesz az egész napra. Végezni akart, rendet akart csinálni, már le is húzta az öregasszony fejéről a kendőt.


De egyszerre valami jutott az eszébe és végigsimította, szárazon megtörölte az arcát, mint ahogy együgyű ravaszok szokták, mielőtt ravaszkodni kezdenének. A hangja ellágyult:


- A zsidóné tegnap megszólított, hogy mennél te el dajkának Pestre! - mondá, de nem a leány felé fordulva.


- Én is voltam, de csak Egerben. Sohase volt jobb dolgom - tódította az öregasszony.


- Hát a Klárika? - kiáltotta Erzsébet ijedten, és nyomban felugrott.


- Azt mink felneveljük, te se jobban.


- Ki szoptatja?


- Mink szoptatjuk! - mondá a paraszt önérzetesen, majd igen vidáman hozzátette:


- Te magad úrrá leszel, bennünket is úrrá teszel, a gyereked meg áldani fogja haló porodat.


A "haló por" meghatotta a leányt s azt mondta: " nem bánom, gyöjjönek értem!" Abba bizakodott, hogy az soká lesz, de amikor még Klárit meg sem fürösztötte, begyöttek négyen, asszonyok, emberek. Egy idősebb úr, meg a felesége, a nagyapja, meg a nagyanyja annak a kis pesti babának, akit szoptatni kellett. Velük jött a helybeli zsidóné, akit megbíztak, hogy dajkát keressen, de nem győzték bevárni, míg küld: maguk jöttek érte...


Erzsébetnek sietni kellett. Rémülten rohanni az ismeretlen idegen emberkéhez: elszökni az ő legismerősebb ismerősétől, a tulajdon vérétől, lelke gyermekétől. Búcsúzóra még egyszer meg akarta szoptatni, de mivel Klárika már jóllakott, nem vette el a mellét. Ezért a kicsike kikapott, de ott, ahol megpaskolták - meg is csókolták.


- Isten áldjon, szívem!


A búcsúzkodás többi része éneklő jajgatásba fúlt, de mintha elvágták volna, amint a leány a kocsi bakjára fölszállott. A falun mentek végig, illendően kellett viselkednie, hátha meglátja valaki. Nem nézte, nem látta senki, csak ismerős kutyák álltak a kapuban, azoknak mondotta magában: " szerbusz, én megyek Pestre dadának". A falu végén, a cigányputrik előtt álló öreg vályogvető léppel varjúra vadászván, látta, köszöntötte, már tudta, hová megy. No, nem is olyan nagy dolog, ment innen föl dajkának már más is.


Csak a vasút ne volna! Kirázta belüle a lelket. Először ment rajta, hát szédült, mint a japáni lány, ha székre, magasra és nem a földre, párnára ültetik. Aztán szörnyen elálmosodott, pedig az öntudata éber volt, nem vesztette el magát, mindent tudott és világosan mindig, ami vele és körülötte történik. Jöttek a hegyek: " no ez a hegy: még nem láttam, azt gondoltam, magasabb!" Jöttek az állomások, csendőrök állnak posztot: " szép szál legények, ezek verik a fiatalságot!" Mindent megállapított, mindent belevésett az elméjébe, amíg - hiába küszködött ellene - ülve elaludt és föl sem ébredt Pestig. A vasútról befelé a komfortábli bakján is szunyókált még, csak amikor három emeletet mászva a lakásba ért, ocsúdott föl egészen.


Egy nagymellű, szép fekete asszonyra azt mondták, ez a nagysága. Annak kezet csókolt. Kérdezték, faggatták, mit akar enni vacsorára, és mit iszik hozzá, bort-e, sört-e? "Sört kell inni sokat!" - jegyezte meg egy kecskeképű sovány ember, a nagyságos úr, az apa. Egy növendékleány - kicsinyben tulajdon olyan, mint a nagy kövér asszony - hozta az italt: a szobaleány - ellenséges modorral és rosszakaratú kíváncsisággal tekintve a jövevényre - hozta a vacsorát. Szégyellt enni, sietett, nyugtatták, de nem igazán. Tiborka a hálószobában már türelmetlenkedett, sírt, a maga nagy sajnálatában keservesen panaszkodott:


- Megyek, megyek, bogaram! - mondá a dada és besietett hozzá. A nagysága, az öreg szülék, a növendékleány nézték - egészen jól nem láthatják az elhomályosított fülkében -, amint a parasztleány teli, gyönyörű keblére a kis fekete, girhes fiú egyszerre rátapadt, mint valami éhes és mohó nadály. A gyerek sírása egyszerre kéjes gőgicsélésre változott, ami oly furcsa volt, hogy mindnyájan fölnevettek. Erzsébet is mosolygott, és amint a házinép lábujjhegyen kisompolygott a szobából - hogy tovább teázzanak -, az idegen úrfinak mindjárt beszélt Klárikáról, kis menyasszonyáról. Sőt a mulattatására énekelt is egy igen szomorú nótát.


Elhallgatott. A szomszéd szalonban zongoráztak, az ajtó nem volt egészen betéve. A parasztleány, mellén a gyerekkel, odalépett és lélegzetét visszafojtva, belesett.


A zongora mellett ült és mórikálta magát az erős fekete asszonyság. Föléje hajolva pedig kellemeztette magát az a szép fiatalember, aki katonatiszti ruhában vakációra lejárt haza a falujukba és kint őrzötte az apja asztagját, amíg csépeltek, és amikor ő markot szedett, két hétig ott aludt a keresztek alatt...


A parasztleány egyszerre mindent megértett, hogy ki komendálta ide és miért. És egyszerre úgy elöntötte a harag, hogy csaknem berohant az urak közé, gyermeke apjához, hogy rúgja és csikarja.


De vékony csepp kezével a szopós elkezdett tapsikolni a mellén.


Lehajolt hozzá s szólt:


- Egyél, igyál, kis rongyos!


Aztán megcsókolta.