Kányádi Sándor: Csukástó

Egyszer régen, amikor még
több volt a hal, mint a horgász,
és nem volt a folyók mentén
ekkora nagy sürgés-forgás,
élt a kicsi csíki Oltban
élt egy csuka, hasonlót még
én sem tudnék kitalálni,
hogyha horgászember volnék.
Nem is élt, de uralkodott.
Ő volt a halak királya:
se hálónak, se horognak
nem volt hozzá bátorsága.
Nemcsak félték, tisztelték is,
mert nagylelkű és kegyes volt:
szúnyogon meg moszaton élt,
testvérhúsba sose kóstolt.
Úszta, járta birodalmát
Domokostól le Bükszádig.
Védelmezte népét s annak
porontyait és ikráit.
De leginkább Tusnád táján
szeretett elidőzgetni,
hol a szikla a kis Oltot
majdnem-majdnem megrekeszti.
Ha elfáradt ott pihent meg,
ott a víz is mint a kristály,
s a vízből is tisztán látta
a fenyőket fönn a sziklán.
Ahogy telt az idő, s ő is
lassacskán mind öregebb lett,
s az úszkálás: föl-le, föl-le,
lassacskán mind nehezebb lett,
hovatovább mind gyakrabban
bámulta a fenyőfákat.
Gondolt egyet, és fővárost
alapított ott magának.
„Jó is lesz így, öregedő
uszonyaim mit fárasszam,
mikor úgy is itt folyik át
egész hosszú birodalmam.
Igen ám, de épp az a baj:
folyton folyik az országom,

és nekem, hogy itt székeljek,
folyton-folyvást kell úszkálnom.”
Szerencsére jött a tavasz,
és a kis Olt úgy megáradt,
hogy nem fért át a szoroson,
s majd ellepte a fűzfákat.
Jött aztán az apasztó nyár
nagy meleggel, de hiába,
ott maradt a fűzfák között,
az Olt egy kis darabkája.
Csillogott, akár egy kastély,
ez kellett a mi csukánknak!
Átevickélt a szép tóba,
s lefoglalta palotának.
És azóta Csukástónak
hívja minden vízi s földi,
hetedhét országból szoktak
odajárni gyönyörködni.
Mondják, hogy az öreg csuka
lemondott a királyságról,
s mai napig ott éldegél
szerényen a nyugdíjából.