Mihai Eminescu: Első levél

Hogyha fáradt már a pillám, s fúvással gyertyám kioltom,
Míg órám a vén időnek hosszú útját járja folyton,
Még a függönyt félrehúzom, és a néma hold világa
Mindent fürdető varázsfényt önt a fénytelen szobába,
Emlékezés éjjeléből végtelen kínt csal ki fénye,
De mi úgy érezzük: álom, álomország küldeménye.

Hold, tenger úrnője, siklasz útján égi boltozatnak,
Altatója vagy kínoknak, éltetője gondolatnak,
Hány homályos puszta csillog tiszta, szűzi fényvizedben,
S hány fénylő forrás búvik meg sok ezernyi rengetegben!
Hány ezer hullámon átsütsz, mennyi hab sötét világán,
Hogyha ott lebegsz a tenger mozgó végtelen magányán!
Mennyi kastély, mennyi vár és hány virágos part s öböl
Érez bűvölést, amíg te csak magad gyönyörködöl!
S szende fényed hány szobába ömlött ár az ablakon,
S mennyi gondot látsz tűnődve sok tűnődő homlokon!
Látsz királyt, világbírásra tervet századéve már,
S bár halandót más-más sorsra szánt a végzet-urna kedve,
Egyformán úr fényed és a felséges halál követője.
Egyformán tesznek rabbá halandót szenvedélyei,
Lehet gyenge vagy hatalmas, tompult elme vagy zseni.
Ez hiún tükörbe nézve süt hajába fodrokat,
Az korokban és világban igazság után kutat,
Megsárgult vén pergamentet gyűjt magának ezrivel,
S múlandó nevükkel őket szorgoskodva jegyzi fel.
Más a hasznot mesterkedve osztaná föl a világot:
Mit hoznak sötét hajói, mennyi kincset, drágaságot.
Ott vásott könyökkel ül az agg tudós kopott ruhában,
S egyre számol, vége nélkül, egyre számolgat magában,
Jól begombolkozva reszket ócska hálóköntösében,
Állát jól behúzta, vatta fehérlik a két fülében,
S ahogy ott ül csont-szikáran, meggörnyedve, púposan,
A határtalan világ a kisujjában benne van.
Mert a régmúlt és jövendő összeforrt tudós agyában,
S titkok oldódnak a sűrű, mély öröklét-éjszakában.
Mint nagy Atlasz ősidőben az eget tartotta vállal,
Ő öröklétet s világot támaszt meg egy néma számmal.

S míg a holdvilág reásüt könyvek régi limlomára,
A pillanat s gondolat száll ezredévek őskorába,

Ősi kezdetig, mikor még lét nem volt, s nem volt nemlét,
Akarat sem létezett, de nem lehetett élet sem még.
Minden rejtve volt, de semmi sem rejtette önmagát…
És az áthatolhatatlan önmagát hatotta át.
Mélység volt-e? Tán az ősköd? Vízörvények végtelenje?
Nem volt értő fény, de ész sem, mely a fény értője lenne,
Mert sötét volt, mint a tenger vigasztalan vak homálya,
Nem volt semmi látható, de látó szem se volt, ki lássa.
Még nem lévő dolgok árnya el sem vált a nagy homályban,
S béke volt, az örök béke, megbékélve önmagában!...
Most egy pont mozdúl, az első, még erőtlen és magányos,
S Apa lesz ebből a pontból, s ősanyává lesz a Káosz.
Ez a kis pontocska gyöngébb, mint egy habcseppecske, s árván
Mégis határtalan úr a vajúdó világ határán…
És azóta az örök köd sávjai kibomlanak,
S föld és hold és nap kibukkan, s formát kér az ősanyag.
És azóta Káosz szürke völgyei felől szüntelen
Tűnt világok jönnek egyre, máig, útjuk ismeretlen,
Végtelenből fényességbe feltörekvő sok sereg,
Végtelen vágy vonzza őket, vágy, hogy végre éljenek.
S mi, a roppant nagy világnak kisvilági lényei,
Hangyabolyt kezdünk magunknak a földön építeni,
S pici népecskék, királyok és tudósok, katonák.
Múlás útját járva hisszük, hogy nagyok vagyunk, csodák.
Kis, könyökkel mért világban élő egynapos legyecskék,
Forgunk, s mindent elfeledtet örvényünk: a végtelenség,
Azt is, hogy felfüggesztett világunk egy pillanat csak,
S a sötét s homály előtte és mögötte összecsapnak,
Mert ahogy por táncol olykor egy sugárnak fénykörében,
S lila porszem ezre elvész sugarastul a sötétben,
Így a néma végtelenség mélységes nagy éjszakája
Egy sugárt vagy pillanatot ád, mely olykor mintha állna.

S ha kialszik, minden elvesz, mint az árnyék vesz vak éjbe,
Mert a mindenség-kiméra csak a nemlét álomképe…
Itt a lét töprenkedője meg nem állhat gondolatban:
Eljövendő ezredévbe száll egyetlen pillanatban.
Akkor már a tündöklő nap bús-vörösre bágyadott,
Mintha barna fellegek közt seb záródnék össze ott,
Vak, kihűlt bolygók a térbe testük lázadón vetik,
Elszakítva fönn a fénynek és a napnak fékjeit,
Földünk égi boltja mélyen feketévé komorul,
S róla minden égi csillag, mint az őszi lomb lehull.
Testét holt időnk kinyújtja, és öröklétben pihen,
Mert a vak kiterjedésben nem történik semmi sem,
S minden elhull, minden néma lesz a nemlét-éjszakában,
S visszatér az örök béke, megbékélve önmagában…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Annak, ki az ember útján néha elgondolkozik,
S létrafok szerint kíséri fel királyi homlokig,
Élet-titkától gyötörtnek látszik minden egyese,
Hogy melyik  nyomorultabb, meg nem mondja senki se.
Azt tudod csak: ez az egy itt mindenütt és mindenekben,
S aki bírja több erővel, élre szökken a tömegben,
Míg árnyékában áll a többi jámbor szívvel és szerényen,
S elvész, mint folyón a tajték vész el, csöndben, észrevétlen
Vak sorsnak mi gondja rá, hogy vágyuk, eszméjük lehet?...
Úgy zúg emberlét fölött át, mint a szél a hab felett.

Becsüljék bár őt az írók, s az egész világ magasra,
Ámde az öreg tudósnak ebből már miféle haszna?
Halhatatlanság? Az élet, és ezt nem lehet tagadni,
Mint repkény szokott a fához, eszméhez szeret tapadni.
„Szájról szájra száll nevem majd, hogyha meghalok – reméli -,
Hírem századok repítik, s századokon túl fog élni.
Írott műveim nevemmel rejtekén sok ember-agynak,
Mindenütt és mindörökre biztonságban megmaradnak!”

Ó, szegény! Mennyit jegyeztél meg világban járva abból,
Mit más emberek beszéltek, s mennyit a saját szavadból?
Mennyi volt? Kevés. Potomság. Árnya egy-egy gondolatnak,
Egy-egy kép foszlánya, rongya egy szakadt papírdarabnak,
S ha saját fejedbe sem fér minden életrajz-adat,
Tán magát más fogja törni, hogy kutassa multadat?

Majd egy zöld szemű pedáns jön jó száz esztendő után,
Könyvlomok közt üldögélve maga is limlom csupán.
Nyelved atticizmusáról egyet-mást mérlegre hord,
Okuláréról lefújja, mit rá könyv rakott, a port,
Két sorába beszorít majd, s elhelyez hátul, a végen,
Egy ostoba oldalon, lenn, semmitmondó jegyzetében.

Építhetsz egész világot, s összezúzhatod ízekre,
Bármit írnál, egy lapát por vár a földön mindenekre.
Kéz, mely mindenség s nagy eszmék kormánypálcájára vágyott,
Jól elfér négy deszka közt is, fogta bár a nagy világot,
Dísszel fognak majd kísérni sírhelyedre gyászmenetben,
Dísze gúny lesz, mert hideg fény csillan szenvtelen szemekben.
S ráadásul apró senki búcsúztat…jó lesz neki:
Nem téged dicsér, neveddel önmagát fényezgeti.
Ennyi minden, ami várhat. Számíthatsz ma többre ennél?
Lásd: igazlátóbb utókor vár reád a vak jelennél.

Minthogy téged el nem érnek, azt hiszed, hogy megcsodálnak?
Életrajzod remekével szemben kárörvendve állnak,
Mert mutatni azt igyekszik, hogy nem is voltál olyan nagy,

Ember voltál, mint a többi, amilyenek ők, olyan vagy…
Hízeleg nekik, hogy nem vagy több, mint ők, s a tudományos
Üléseken, rólad esvén szó, orrcimpa-tágulásos
Gyönyörűséggel fülelnek. Jóelőre eltökélték,
Hogy zsenid csak fintorogva emlegessék és dicsérjék.
Bárkinek kezébe juthatsz, műved kontár kéz javítja,
Rossznak mondja és hibásnak, mert értelmét sem gyanítja…
Sőt mi több, azért keresgél és kutatgat életedben,

Hogy foltot s botrányt találjon, és minél bőségesebben.
Mert ez hozzájuk közel visz…S ez kell nekik, nem a fények,
Miket a világba szórtál, csak a bűn kell, csak a vétek.
Gyarlóság és kimerültség, mellyel a sok nyűg között
Halandókat egy marék föld végzetesen összeköt:

Egy megkínzott, árva lélek minden apró kis baja
Jobban vonzza, mint sok eszméd, mit termettél valaha.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A falak közt és a szirmot hullató fák sátorán át
A telehold hogy szitálja békességes, szűz világát!
Bús emlékek éjjeléből vonzza föl ezernyi vágyunk,

S elzsibbasztott fájdalomtól úgy érezzük, hogy csak álmunk.
Mert kicsiny világunk belső ajtaját a fény kitárja,
S gyertyafény-oltás után jön éjszakánk ezernyi árnya…

Hold! Ezernyi puszta fürdik szűzi, tiszta fényvizedben,
S hány fénylő forrás búvik meg sok ezernyi rengetegben!
Hány ezer hullámon átsütsz, mennyi hab sötét világán,

Hogyha átsiklasz a tenger mozgó vízi pusztaságán.
S mindenen úr fényed és a felséges halál követje!

/Ford.: Áprily Lajos/