Charles Guérin: Figyelj az alkony-égre

Figyelj az alkony-ég utolsó sugarára
- Nincs szebb, izzóbb, vadabb és hősibb pillanat! -
Pupillát és szivet tágító panoráma:
Tengerbe most veti tűz-csóváját a nap.

A csipkés szikla-part zugán – hol zsongva, mint a
Kagylóban úgy jajong, eseng a tenger-ár -
Ó, költő, végtelen rejtélyek labirintja,
Sebhedt, sajgó szived te is csitítsd le már!

Megnyílt ajakkal és csapzott homlokkal állva,
Kémleld a láthatárt: széltől száradt szemed
Fordítsd az elbukó napról, a messzi tájra,
Hol már violaszín ködökbe vész Kelet.

Lásd, annyi büszke sors, a delelőre érve,
Vakon tört volna túl a fénylő zeniten,
De ólmosan zuhant alá a síri mélybe,
A sűrü éjbe, hol minden nagy elpihen.

Hitetlen, keserűn az embernem kivénhed.
Az örök istenek uralma rég letelt:
Hült füstölőikből doh-illat száll az égnek,
S oltáraikra már pók sző ezüst lepelt.

Hány nemzet elbukott! Dicsfény övezte néped:
Azúr mennybolt alatt virult a liliom:
De rongy királyai levetkezték a vértet,
És testvér harc során nőtt véres testhalom.

Gyümölcs lepő darázs halott kebledre száll át…
Ó, hogy kacagtak a szerelmespárok és
- Amíg betűiket a fák törzsébe vágták -
Koporsó-fájukat jelölte már a kés.

Rekedt tülökkel egy bús pásztor hívja olykor
Szétzüllött barmait az eltikkadt mezőn…
Ó, nézd, a zord, bukó napot, s tűnödve gondolj
A sok tűnt napra, mely többé már fel se jön:

És míg a gyászos éj nagy szemfedőbe rejt el,
S kiveri fönt az ég roppant ravatalát
Krisztus szögeinél fájóbb csillag-szögekkel:
Te vidd innen kihalt, ekhótlan tájon át,

Vidd innen, hol szelek vínak dörgő habokkal
A századok során letarlott terepen:
Vidd búsan, roskadón, botorkáló botoddal,
Üszkös szived, melyen kihúnyt a szerelem.

/Ford.: Mészöly Dezső/