Francis Jammes: Szeretem egyre…

Szeretem egyre Clara d’Ellébeuse-t,
a régi-régi internista lányt,
ki fülledt este hársfák rendje közt
vén képes ujságot böngészve járt.

Csak őt szerettem. Érzem mellemen
Fehér keblének kékes fénye villog…
Hol is volt az a boldogság?...Igen,
a hűs szobába benyúltak a lombok…

Hol ő?...Lehet, hogy meghalt volna már?
Vagy mind a kettőnk régesrég halott?
Hideg szelektől megvénült a nyár,
s a kert halodó lombot hullatott.

Egy nagy vázában páva-tollak álltak
ott fönn a kagylók közt – emlékszel? – és
emlékszel, hogy’ volt a hajótörés?
A Zátonyt elneveztük Új Világnak.

Jöjj, jöjj, ha vagy még, Clara d’Ellébeuse,
szeressük egymást, édes, úgy kivánlak!
A vénhedt kertben, vénhedt tulipánok…
Jöjj meztelenül, Clara d’Ellébeuse!

/Ford.: Mészöly Dezső/