Czóbel Minka: A sors

Pihenni? – nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végpercé a győzelem.

A végpercé, mely már talán
Ott van a holnap hajnalán
Vagy távol évek végén áll,
Bizonytalan – biztos halál?

A cél homályos, szűk az út,
Vereték, könnyű összefut,
Virág, ha nyílva lát napot,
Verejték, s könnyü áztatott.

A fűre önti harmatát,
Lábunk alatt a föld porát
Áztatja, véle egyesül,
Por lent, verejték s könny felül.

A sors ragad tovább, tovább,
Megállás nincs – előre hát!
Előre hát e tengeren,
Melyen csak a bánat s kín terem.

Az élet kín és fájdalom,
Nincs más öröm, csak nyugalom,
Nyugalmas, csöndes, szép halál,
Még nem – előttem élet áll!

Szívem harcolni, tűrni kész,
Mégis remegve visszanéz,
Hogy elmaradt a végremény
Gyermekkorom derült egén,

Letűntek a derült napok
Mi voltam – többé nem vagyok.
És a jövő? mit tartogat
Titokzatos homály alatt?

Küzdelmet, harcot, életet.
Megyek jövő, megyek veled!
Fájó gyönyört, bizalmat ád:
Megállni bátran a csatát.

Megállni, bár a vég közel,
Nem biztat semmi égi jel,
A nagy jövőnek éjjelén.
Nincs egy sugár, nincs egy remény.

Csak érzemény, csak gondolat,
A lelkesülés elragad,
Hő lelkesülés, égi jel -
Megyek amerre menni kell!

Nem kérdem én: mi lesz a vég?
Harcolni kell, ez már elég.
Szívem harcolni, tűrni kész,
Emelj, vezérelj égi kéz!