Komjáthy Jenő: Hópelyhek

I.

Szállonganak a hópihék:
Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét!

Minden fagyos, ah, jéghideg:
Egész testemben reszketek.

Ó, mondhatatlan fájdalom!
A föld egy roppant sírhalom.

Alatta minden megfagyott,
Csupán az én szivem dobog.

Az órjás sírhalom alatt
Órjás szivem majd meghasad.

Úgy tombol a kín szívemen,
A Föld fájdalmát érezem.

Az Ég egy roppant kriptabolt:
Érzem, mi lesz, mi van s mi volt.

A Múlt halott és a Jövő
Egy végtelen nagy temető.

Sivár, gonosz és fénytelen,
Mindenkép semmis a Jelen.

Nincs remény, eltűnt a hit,
Holt vagy haldokló minden itt.

Szivem! Te sorsod is halál:
Felejtsd, hogy egykoron valál!

Hiába volnál büszke, nagy,
Ha semmivé léssz, semmi vagy –

És elenyész a semmiben
Végső vonaglásod, szivem!

II.

Erdő, mező dermedten áll:
Azt súgja minden, hogy: halál.

Mély búba tör a téli szél:
Sirasd meg ember, hogy levél!

Lélek beléd csak halni jár,
Bánd meg ezerszer, hogy valál!

Álmot temet a hópehely:
Reszkesd a titkot, hogy leszel!

S egy hang szivedhez odafagy:
Dermedj meg attól, ami vagy!

III.

Azt mondják, hogy fehér a hó,
- Hiszen a látszat oly csaló! –

Csak én tudom, hogy fekete
Szálakból szőve szövete.

Az ártatlan, szép szín alatt
Látom a sötét pontokat.

E pontok mint központ körül
Sok játszi test jegőcösül.

A zord, üres szemek
Felém baljósan intenek.

Megannyi mérhetetlen atom,
A sírból jő, s a sírba von.

E gyászatomok démonok,
Szemök oly rémesen forog.

Üregszemökkel látnak ők,
És hímezik a szemfödőt.

A csillogó, roppant lepelt
Rám teszik, ha időm letelt.

Ne még, ne még! Ó, várjatok,
Boldogtalan paránynapok!

Ha majd a szörnyű óra jön,
Átlépek a bűvös körön:

Fény nem ijeszt, sem a setét,
Lelkem veletek frigyre lép:

Együtt bolyongunk végtelen,
Csodálatos nagy téreken,

S nézzük egy örök élten át
Az élet- és haláltusát.

Nem rémít démonszemetek,
Mert én is pont, atom leszek.