Czóbel Minka: Vihar

Künn zúg-búg a vihar – tovább nem állhatom -
Szívemet széttépi az őrült fájdalom.
A boldogság után nyujtom ki kezemet,
Csak visszahanyatlok – nem lehet – nem lehet -
Nem lehet, és miért? mi az oka ennek?
Csak én, csak én legyek mindörökké fogva?
Csak körültem rakjon a fájdalom pokla
Égő, irtó tüzet?

Könnyem? – még ha vón’ is, akkor sem ontanám,
Könnyebbít a könnyü érző szív oldalán,
Leborulni, sírni, egy szerető szíven,
Boldog ki teheti – nékem nincsen hívem. -
A hideg világra forró könnyem essék?
Csakhogy ezt meglássák, csakhogy kinevessék?
Azért se, azért se!
Úgy sincs nékem könnyem –

Mosolyogva nézni a zajló világot,
Szélnek bocsájtani a kis boldogságot,
Ami még lehetne.

Hadd teljék majd kedve
A zugó viharnak.
Kapkodja, tépdesse a száraz levelet,
Viruló, zöldellő az már úgysem lehet.
Vigye hát magával sivitó őszi szél,
Mely az enyészetről vad szomorúsággal
Fájdalmasan beszél.

Mosolyogva nézni a zajló világot,
Szélnek bocsájtani a kis boldogságot,
Ami még lehetne!

Úgysem elég másra,
Csak hogy hosszabbuljon e nyomorult élet,
Csak hogy tovább fájjon, szenvedjen a lélek.
Tovább húzni? minek? vesszen hát egészen,
Mi már úgy is régen elmulásra készen,
Muljék el örökre! –

Nem készen, nem készen, - és ez fáj úgy épen,
Tudna még az élet mosolyogni szépen.
Tudna még a szívem örvendni, nevetni,
Lángolóan, forrón, igazán szeretni,
Fénylő napba nézni gyönyörködő szemmel,
Szeretni! szeretni! igaz szerelemmel.
Tudna – de hiába.
Nincsen ki kérdezze, nincsen ki megértse,
Nincs ki visszatartsa, elmulástól féltse.
Haljon be hát, vesszen az ég viharába,
Pihenjen, rohanjon a csendes halálba,
Egyedül, magába!