Ismeretlen költő: Gyónás

Én korcsmában akarok
meghalni, s komiszság
lenne, hogy búcsúkupám
számról leszakítsák:
vígabb lesz az angyali
dal is ott és tisztább,
hogy: „Fogadd be, kegyes ég,
ezt a jó borisszát!”

Gyúl a lélek mécse, csak
bor töltse, hevítse, -
nektár kell, hogy a szivet
egekig röpítse,
édesebb énnekem a
korcsma-kripta kincse,
mint amit vízzel kever
az érseki pince.

Menekül a nép elől
némelyik poéta,
sutba ül, nem kell neki
hejehuja, séta:
könyv s gond nyüvi s a magány
egyéb tartozéka,
de amit az agya szül,
mégis csak pocsék a’!

Nőre nem néz, éhezik
közülük sok: únja
s félve nézi, hogy zsibong
a piac s az utca:
halhatatlan művekért
vájkálnak magukba:
öli őket szorgalom,
megöli a munka.

Ki-ki tudja, hogy neki
mi jó, szívszerinti:
Én példáúl nem birok,
ha bőjtölök, írni:
lefőz minden siheder,
mikor nincs mit inni:
éhkopp és szomj gyász nekem,
mégpediglen síri.

Ki-ki tudja, hogy neki
mi lesz és mi volt jó:
ösztökélni ihletem
nekem csak a bor jó,
ámde adja aranyát
a csaplár s a hordó:
a legjobbtól lesz csak a
költő szíve forró.

Amilyen bort ihatok,
olyan lesz a versem
s nem telik ki semmi jó
tőlem, míg nem ettem.
Bőjti nap nem száll a szó,
csak kényszeredetten:
ha iszom, Ovidius
elmarad mögöttem.

Bizony, horkol ihletem
vagy nagyokat ásít,
míg hasam föl nem dagad
szinte torkig, állig:
de ha emeletemen
Bacchus úr tanyázik,
Phobeus is jön s kezdi méz-
ajkának csodáit.

/Ford.: Szabó Lőrinc/