Volt egyszer egy erdő, az erdőben
egy fa, a fában egy odú, az odúban lakott egy mókus, a mókusnak volt egy szem
mogyorója.
De nem akármilyen szem mogyoró
lehetett, különben a mókus nem őrizgette, spórolgatta volna időtlen idők óta
télről télre.
Ám egyszer, amint Mókusné asszony a
port törölgette, a portörlő ronggyal a féltve őrzött mogyorót is a komódról
fölmarkolta, és – kimondani is rettenetes – az odú ablakán kirázta.
Pottyant a mogyoró a földre.
Koppant egyenesen egy nagy kerek,
mohos kőre.
Eltörött, kettérepedt a mogyoró. S
hát abban a minutumban egy gyönyörű hatlovas hintó gördült ki belőle. S a
hintóban ott ült koronásan maga a Mogyorókirály, aki egy pillanatra még
kegyesen ki is hajlott a hintó ablakán, és koronáját Mókusné asszony felé
emelintette.
- Ágyő, nagysám, ezer köszönet és
hála!
Mókusné asszony csak állt, csak állt
az odú ablakában, és várta, hogy végre becsukódjék a szája, mert ámulatában
nyitva felejtett.
Mogyorókirály fogata csak száguldott-robogott.
De beszélték akkoriban, hogy talán nem is hintó volt, amibe a hat gyönyörű
mogyorószürke lett volna fogva. Volt, aki gyönyörű mogyorószínű Mercedesnek
vélte-látta. Annyi bizonyos, hogy a gépkocsi, a mai világban, jobban találna.
Elég az hozzá, hogy azóta sem akadt
senki se Mogyorókirálynak még a nyomára sem. Nem is hallott róla senki, nemhogy
lássa.
Nem is hallhatott, mert maga Mókusné
asszony azóta is egyvégtében mind azt hajtogatja:
- Mióta a világ világ, olyat még
álmomban sem láttam, de még csak nem is hallottam, hogy egy földre pottyantott
mogyoró koppant légyen az akár a mohos kerek kőre, olyat még senki sem pipált,
hogy a mogyoró magától feltörne.
Aki nem hiszi, kipróbálhatja. Annak,
aki minket Mogyorókirály nyomára vezetne, dupla adag mogyorófagylaltot fizet,
méghozzá tejszínhabbal, a mesemondó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése